Sokszor volt már itt szó arról, hogy az okinawaiak nem igazi japánok, és hogy az okinawai ember, kultúra, hozzáállás mennyi mindenben különbözik az északi, főszigeti japánokétól.

Anélkül hogy túlzottan mély részleteibe merülnék a japán őstörténetnek, érdemes ezzel kapcsolatban néhány adatot megemlíteni.

A Jomon-kor (magyarul "dzsomón"-nak kell ejteni) a legutóbbi jégkorszak végétől nagyjából az időszámításunk kezdetéig terjedő, őskőkori (paleolit) időszak emberi kultúráját jelöli. A jégkorszak (az utolsó glaciális időszak) vége felé a japán szigetek, sőt Tajvan és a Riukiu-szigetvilág nagy része is összeköttetésben állt az ázsiai kontinenssel, azaz a mai Kínával és Koreával. Ez körülbeül 20 ezer évvel ezelőtt volt, amikor a szárazföldi hidakat az tette lehetővé, hogy a tengervíz nagy része fagyott állapotban volt északon, tehát jóval (mintegy 100 méterrel) alacsonyabb volt a Kelet-kínai és a Japán-tenger szintje. Amikor a jégkorszak véget ért és megindult a felmelegedés, az elolvadt jégtakaró jelentősen megemelte a tengerek szintjét - ezt a jelenséget jósolják most is a globális felmelegedés következményeként. A kiszélesedő tengerek tehát szétválasztották az addig összefüggő földdarabokat, Japán és a többi szigetek "elszigetelődtek" egymástól. Eddigre azonban már a szigetek túlnyomó része "lakott" volt (még ha nem is a mai értelemben), a legelső népességek bevándorlása már 32-20 ezer évvel ezelőtt megtörtént. Ezek az ősi, halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot élő, de már kőeszközök és agyagedények kultúrájával is rendelkező emberek voltak a "dzsomónok", akiktől a ma már csak Japán északi szigetén, a Hokkaidón élő ainu (kicsit az eszkimókra hasonlító) őslakosokat származtatják.

A jomon emberek valószínűleg két irányból, egyrészt dél felől, Tajvanon és a déli Riukiu-szigeteken át, másrészt északról, a Szakhalin-félszigeten és a Kuril-szigeteken át érkeztek a mai japán szigetekre. Okinawa 1967-ben került a kutatások középpontjába, amikor a sziget déli részén, egy jégkorszak végi, természetes mészkőhasadékban emberi csontmarad-ványokra bukkantak. Összesen négy (egy férfi és három nő) meghatározható csontjaira (koponyákra és végtagokra) találtak, amelyek tehát a mintegy 16-12 ezer évvel ezelőtt élt kőkorszaki élet tanúi, és a "Minatogawa-i ember" néven híresültek el.

A tipikus okinawai embereket ma is meg lehet különböztetni az északi japánoktól. Más a testfelépítésük, arcberendezésük, robusztusabbak, zömökebbek, arccsontjaik szélesebbek, homlokuk alacsonyabb, szemük kerekebb, szájuk vastagabb, bőrszínük sötétebb. A legfeltűnőbb különbség mégis a szőrzet, az okinawaiak szakálla, bajsza erősebb, gyorsabban nő, hajuk dúsabb, s karjuk, lábuk is jobban szőrözött. Az alábbi képen baloldalt egy okinawai (jomon), jobboldalt egy észak-japán (yayoi) férfi feje látható.

A második betelepedési hullám a japán szigetekre már időszámításunk kezdete körüli időszakra, a vaskorra tehető (kb. 300 évvel Kirsztus előtt és után). Ezek az emberek már nem gyűjtögető, hanem rizstermesztő életet éltek, s főként Kínából, Koreából érkeztek. Kyushu déli részénél délebbre nem jutottak, viszont a nagy szigeteket, Honshut, Shikokut ők lakták be. Nevüket, a "yayoi" (ejtsd: jajoi) elnevezést egy Tokió melletti helyről kapták, ahol a régészek az első leleteiket megtalálták. A yayoi agyagedényeket már forgó korongon készítették, szemben a jomon vázákkal, amelyeket kézben formáztak. Az edények mellett már fegyverek, tükrök és harangok is készültek bronzból és más fémekből.

A fő különbség a jomon és yayoi kultúrák között mégis az, hogy a yayoik már falvakba szerveződve éltek, rizsföldeken dolgoztak, épületeiket kőből és fából építették, a terményt külön tárolták, stb. Ebből az életmódból alakult ki a fejlett, mezőgazdaság központú japán társadalom.

A címet megtévesztésnek szántam, mert itt most csak tücskökről lesz szó. Sőt, még azokról se, mert ezek az egyenesszárnyú rovarok az Orthoptera rend Anostostomatidae családjába tartoznak, amelyek nem valódi tücskök, csak kissé hasonlítanak rájuk. Az egyenesszárnyúak közé tartoznak amúgy a szöcskék, a sáskák és a valódi tücskök, mint a legismertebb csoportok. Amikről most beszélünk, azok az angolul King Cricket-nek, Új-Zélandon pedig maoriul wetá-nak nevezett állatok. Általában nagy testű, nagy fejű, hosszú csápú, erős, tüskés hátsó lábú, többségükben szárnyatlan, fényes, barna, narancssárga vagy fekete színű rovarok. Pontos elkülönítésük csak részletes morfológiai és anatómiai vizsgálatokkal lehet, amelynek során a szájszerveket, a lábízeket, a potrohszelvényeket elemzik. Az eddigi kutatások szerint a már említett, közös családba tartozó rovarok (nevezzük innentől egyszerűen wetáknak őket) fő elterjedésükben a déli féltekére korlátozódnak. Azaz Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, Ausztráliában és Új-Zélandon élnek, s csak kevés fajuk hatol fel az Egyenlítőtől északra fekvő területekre. Egy ilyen különleges faj az okinawai "Yanbaru kurogirisz", azaz a yanbarui fekete óriástücsök.

A weták már első ránézésre impresszív megjelenésű rovarok. Nagy fejük, fényes, szárnyatlan testük, hosszú, tüskés lábaik tiszteletteljes megközelítést érdemelnek. Ezt zavarás esetén tüskés hátsó lábaik feltartásával, erős rúgásokkal, majd végső esetben hatalmas ugrásokkal is kiérdemlik. A weták majdnem minden faja ragadozó, és egymás közt bonyolult, fajon belüli társas kapcsolatokat tartanak fenn. Különféle módokon képesek hangot adni, amelyet az elülső lábukon lévő dobhártya segítségével hallanak. A hímek fején gyakran különféle módosult nyúlványok, szarvak, nagyra nőtt rágók láthatók (pl. "agyaras weta"), amelyekkel egymás közt vetélkednek a nőstények kegyeiért. Az egyedfejlődés hosszú, a lerakott petékből 16-18 hónap múlva kelnek ki a szülőkhöz hasonló lárvák, amelyek teljes kifejlődése akár 3 évig is eltarthat. A kifejlett állatok néhány évig élnek.  Általában jól tolerálják a hűvös éghajlatot, olyan fajok is ismertek, amelyek testnedvében fagyálló anyag van, és dermedt állapotban a talajmenti fagyot is képesek túlélni.

A wetáknak a nagyrészt a déli feltekére szorítkozó elterjedése a valaha összefüggő Gondwana földrész feldarabolódása előtti időszakban történt kialakulásra utal. Ausztráliában a kréta időszakból származó, tehát 145-65 millió éves kor közé eső kövületet is találtak. Dél-Afrikában mintegy 25 King Cricket-faj ismeretes, Ausztráliából és Új-Zélandról a 100-at is meghaladja a fajok száma, s néhány rokon fajt írtak le Új-Guineából, Új-Kaledóniából is.

Az új-zélandi fajokat 5 csoportba osztják: óriás weták, falakó weták, agyaras weták, talajlakó weták és barlangi weták. Többségük éjszakai életmódot él, és nem annyira ragadozók, inkább növényevők. Mivel Új-Zélandról (két denevérfaj kivételével) hiányoznak az őshonos emlősök, egy elmélet szerint a sokféle, valóban nagy testű, lassú mozgású weták a kisrágcsálókat, az egereket, pockokat helyettesítik, füveket, magokat rágnak.

Hogy mennyire keveset tudunk még a wetákról, azt az is mutatja, hogy 1999-ben az új-zélandi déli sziget ősrégi szikláin felfedeztek egy új fajt (Bluff weta - Deinacrida elegans), amelyik kékes, fémes színével, szögletes mozgásával egészen robotszerű benyomást kelt.

A Japánban, Okinawa szigetén (a Yanbaru őserdőben) talált Yanbaru kurogirisz (Black King Cricket - Apteranabropsis yanbarensis) sem túl régi felfedezés: 1995-ben írta le Oshiro japán kutató új fajként. Hozzá hasonló faj (ugyanebbe a genuszba tartozó) mindössze 9 van, 3 Indiában, másik 3 Vietnamban, egy Nepálban, egy pedig Kínában él. Persze, hogy Kína erdei mit rejtenek még, azt ki tudja...

Az "okinawai weta" így is különleges, és talán a legészakibb előfordulása a család egyik képviselőjének.  Nyirkos, őszi napokon (de persze még mindig 22-24 fokban) lehet vele éjjel találkozni a Yanbaru szubtrópusi erdőt átszelő aszfaltborította utakon, ahova a megfigyelések szerint az elgázolt csigák, békák, földigiliszták és más rovarok tetemeit eszegetni jön ki az erdőből. Nagy termete (csak a teste, csápok, lábak nélkül 6-8 cm) és jellegzetes mozgása révén még a lassan haladó autó reflektorfényében is észre lehet venni. Megközelítve ugyanazt a tipikus védekező testtartást veszi fel, mint új-zélandi rokonai, azaz hatalmas, tüskés hátsó lábait szinte feje fölé tartva megmerevedik. Ha tovább zargatják, akkor óriási ugrásokkal tűnik el a sötétben.

Kicsit "arrébb", de még mindig a Stenopelmatoidea öregcsaládba (tehát ugyanabba, ahova a weták), a Gryllacrididae családba tartozik a Neanias magnus nevű "tücsöksáska". Külsőleg eléggé hasonlít a wetákra, s amikor a "yanbaru kurogiris"-t kerestem az erdőben, először azt hittem, ezek a leveleken csücsülő, szép narancssárga tücskök is weták.

A hím és a nőstény jellegzetesen eltér egymástól (egyik sem képes ciripelésre, semmiféle hangadásra): ahogy az lenni szokott az egyenesszárnyúak egyik alrendjénél (a tojócsöves szöcskéknél, tücsköknél), a nősténynek hátul, a potroha végén tojócsöve van (alul a két kép közül a bal oldalin), míg a hím potrohvége nyúlvány nélküli, legömbölyített, és fekete (jobbra).

Felhasznált irodalom:

Johns, P. M. 1997: The Gondwanaland weta: family Anostostomatidae (formerly in Stenopelmatidae, Henicidae or Mimnermidae): nomenclatural problems, world checklist, new genera and species. - Journal of Orthoptera Research, 6: 125-138.

Két évvel ezelőtt - úristen, hogy rohan az idő -, amikor Okinawára érkeztem, az éjszakai utcákon az első, ami feltűnt, a számos hatalmas, templomszerű épület, élénken kivilágítva, óriási poszterekkel, reklámokkal körülvéve. "Pachinko" - ez volt rájuk kiírva, meg hozzá mindenféle szavak, "Game resort", "Sunshine", "Hollywood", "Pharaoh". Először azt hittem, valami bankhálózat, legalábbis a széles lépcsők, elképesztő bejáratok, márványszerű oszlopok erre utaltak - otthon vagy Európában minden ilyen, fényűző épület valami bankhoz tartozik...

De aztán tájékozódva meg közelebbről megnézve egyet-kettőt, kiderült mik is ezek. Kaszinószerű játékbarlangok, nyerőautomaták ("félkarú jackek") végeláthatatlan sora húzódik bennük, cigerattaszag, neonfényvillódzás, őrült zaj hömpölyög köztük. Az emberek igazából csak lézengenek, itt-ott ülnek a gépek előtt, megdöbbentően semmitmondó, üres arckifejezéssel bámulják az előttük lévő, képernyőszerű masinát. A gépezetek leginkább egy függőlegesre állított flipperjáték paneljéhez hasonlítanak, de nincs rajtuk semmi mozgó, mozgatható, billentyű vagy csapóajtó. Apró fémgolyókat kell felül beléjük dobálni (műanyagpoharakban, százasával fogják a kezükben a megszállottak), majd figyelni, hogy a golyó legurul-esik a panelen, különféle helyeken meg-megüt valamit, hangzavarral, villogással kísérve, majd eltűnik alul a lyukban. Semmi beavatkozási lehetőség az égvilágon nincsen, föl nem foghatom, hogy valójában mi az, ami megragadja ezeknek az embereknek a fantáziáját. Tiszta, élettelen, színtelen, szagtalan szerencsejáték ez, a legrosszabb fajtából.

Arra sem sikerült rájönnöm, miért hívják pacsinkónak. Úgy hangzik, mintha orosz szó lenne, mondjuk Szergej Vasziljevics Pacsinko-ról nevezték volna el, aki föltalálta ezt az emberagyat pusztító gépezetet. Nem tudom, volt-e ilyen személy valóban, de akárki is volt, aki bevezette ezt a szörnyűséget, hihetetlenül meggazdagodott rajta. Japán a fő piaca a pacsinkópalotáknak, éves forgalmuk meghaladja a 300 milliárd USA-dollárt. Ez az összeg kétszer annyi, mint japán teljes autógyártásának forgalma, és majdnem annyi, mint az egész Föld éves drogkereskedelméé!!

Mi az, ami megragadja és behálózza a pachinkójátékba belegabalyodott embert? Nem tudom, a gép maga a megtestesült passzivitás, a nyerés - azaz újabb golyók kiadásának - esélye szimplán matematikai, semmilyen stratégia vagy taktika nem létezik. Ráadásul a gépeket - állítólag - néha manipulálják is, hogy mondjuk hosszas, véletlen nyeretlen széria után mégis legyen valami, ami aztán megint odavonzza az áldozatot.

A nyert fémgolyókat vagy újra bedobálja a szegény ember, vagy zsetonokra átváltja. A zsetonokért fémgolyókat vehet (milyen fantáziadús!), vagy a pachinkón kívül, egy másik fülkében kuponokra válthatja. A kuponokért apró nyereményeket, esetleg újabb, most már közönséges boltokban beváltható kuponokat lehet kapni. A trükközésre azért van szükség, mert elvileg a pénzért való szerencsejáték tilos Japánban.

A mintegy 17 ezer pachinkópalota 90%-át dél-koreaiak birtokolják. Japánon kívül az utóbbi években Tajvanon is félelmetesen elszaporodtak a könnyű és gyors meggazdagodást (sem) ígérő paloták. Sok városban a pachinkók és környékük egyben a prostitúció, a bűnözés központjai is.

Ez a bejegyzés a Japánban talán leggyakrabban hallható mondatról, és a hozzá kapcsolódó élményeimről szól.

A "csotto matte kudaszai" (ちょっとまってください) frázist lépten-nyomon hallani, annyit tesz "várjon egy kicsit, kérem". Ezt mondják a boltban, amíg visszaadják az aprót (amíg az ember tenyerébe teszi a pénzt a kislány, kedvesen alátartja másik, meleg kezét, nehogy leessen egy érme); kiszolgáláskor, amíg kihozzák a megrendelt ételt; a postán, amíg ráragasztják a bélyeget a küldeményre; a benzinkútnál, amíg visszacsavarják a sapkát a tankra; és még millió helyen, ahol szinte egy másodpercet sem kell várni, mégis jól esik, hogy türelmet kérnek, amíg a dolgukat végzik.

Három esetet idéznék fel, ahol ez a mondat belémivódott.

1. Egyik kora este az egyetemről hazamenet ijedten hallottam, hogy az autóm jobb első gumija furán kopog, minden egyes fordulatnál. Megálltam, kiszálltam és látom ám, hogy egy nagy vasszeg feje van beékelődve a gumibarázdába. Ahogy megpróbáltam kifeszegetni, azonnal felszisszent a kerék, tehát látható volt, hogy a szögfej mögött a hegye is mélyen befúródott a gumiba. Percig sem haboztam, azonnal fordultam és mentem az egyetemhez közeli autóshoz, ahol az első kis Mitsubishi Pajero Minimet vettem, s amely egyben autószervíz is. A fiatalemberrel már többször volt dolgom, legutóbb a reggelente sivító ékszíjat kellett megfeszíttetnem, és amikor kérdeztem, mennyivel tartozom a kb. 10 perces munkáért, szégyenlősen mondta, hogy "hyaku yen", azaz 100 yen (kb. 270 Ft)...

Szerencsére Japánban a boltok, a szervizek este későig nyitva tartanak, nyilván és kézenfekvően azért, mert a dolgozó emberek este, a munka után érnek rá ilyesféle dolgaikat intézni. Így hát nem volt gond, hogy 7 órakor beállítottam a szervízbe a kocsimmal, kiszálltam és rámutattam a kiálló vasszögre a keréken. Nem kellett semmit magyarázni, a fiú értette miről van szó. Elhangzott a varázsszó: "csotto matte kudaszai", előkapott a farzsebéből egy fogót és megpróbálta kihúzni a ronda izét. Természetesen neki is felszisszent, erre abbahagyta, és egy pillanatra megállt gondolkozni. Elmosolyodtam,  a "csotto matte kudaszai" megint elhangzott, de most el is tűnt a fiú hátul a műhelyben kb. 5 másodpercre. Amikor előjött, egy szerszámosláda volt a kezében, amelynek tartozékaival most már tisztességesen kezelni tudta a problémát. Nem akarom nagyon részletezni, a szöget kihúzta (rémesen nézett ki, fogalmam sincs hogy került bele, mintha Krisztus keresztre feszítéséből származott volna...), a gumi elkezdett leereszteni, a fiú meg valamiféle Palmatex gumiragasztóval ügyködve gondosan betömte a lyukat, újra fölfújta a kereket, felegyenesedett és közölte, hogy rendben van, mehetek. Egy ezrest volt hajlandó eltenni az egész munkáért.

2. Másik esetem egészen mindennapos. A szó szoros értelmében, mert szinte minden nap vásárolok a közeli Szané-ben (ez egy kényelmes élelmiszerbolt-hálózat), amely délelőtt 9-től éjjel 1-ig van nyitva. Egy alkalommal reggel ugrottam be, töltöttpaprikát akartam főzni, s ahhoz kellett hozzávalót vennem. Paprika, darálthús, paradicsomlé megvolt, de lusta lévén - meg a rizsfőzéshez amúgy sem értek - a készételes pultnál dobozolt, kész főttrizst akartam venni. Ez mindig szokott lenni, együtt a friss falatokkal, a "bento"-nak, azaz elvihető "lunchbox"-oknak való alkatrészekkel. Mindezt hátul a konyhán készítik, minden Szanének van önálló konyhája.

De most nem volt főtt rizs. A "tuaregnek öltözött", fehér kendős, sapkás, szájvédős, kesztyűs, apró nénik föl-alá rohangáltak (voltak vagy négyen), épp töltötték fel a pultokat. Az egyik kihozott négy darab rizsesdobozt, de nem fehér, natúr rizs, hanem ízesített, babos meg mittudomén milyen rizs volt bennük. Egy picit tébláboltam, majd összegyűjtve minden bátorságomat megszólítottam, fehér rizs, "shiro gohan" kellene, nyögtem. Bento? - kérdezi, mondom nem, ilyen mint ez, csak sima, fehér, főtt rizs. Egy doboz? Hai, onegaisimasz - mondom, mire jön a varázsszó: "csotto matte kudaszai" és a néni térül-fordul, máris a kezében az áhított kis műanyag doboznyi fehér rizs, legumizva, fölárcédulázva, minden.

3. A harmadik eset sem különleges, a szituáció gyakori. Étteremben vagyunk (Pizza House Junior, mert a japánok szeretik az angol szavakat minden látható kapcsolat nélkül egymás mellé tenni, ráadásul ebben a gyorsétteremben minden volt, csak rendes pizza nem, currys rizs, egész csirke, tészta, steak, minden), szóval bent vagyunk, megrendeltük, megkaptuk, megettük, amit kaptunk. Illetve csak megettük volna, mert finom volt, de túl sok, különösen a taco rice, amit a fiam rendelt. A hatalmas adagnak mondjuk a fele megmaradt a tányéron, de hát miért hagynánk ott? Vittem a pulthoz, hogy szeretnénk elvinni, doggy bag-ben vagy hogyan. "Csotto matte kudaszai" - vigyorgott a srác, elvette a tálcát és hátravitte a konyhába. Nem telt bele fél perc, jött vissza egy fehér nejlonzacskóval, minden oké. Nagyon megköszöntük, távoztunk, és csak kint a kocsiban néztünk bele, mi is van a zacskóban. A maradék taco rice - mintha elvitelre kértük volna eredetileg is - gyönyörűen be volt dobozolva, mellé alkoholos kéztörlő, műanyag villa, pálcika (ha az kellene), és egy picike műanyag, zárható tálkában a taco-szósz, egy adag csípős paradicsommártás. Mindez csak azért, mert nem bírtuk megenni. Hihetetlen. De hiszen ez a természetes, nem?

Nem akarok ám én itt történelmi hódolatot tenni (bár ami azt illeti, ez a császári család megérdemli), hanem - biológus voltomat nem elfeledve - csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a jelenleg élő japán császári család tagjai közül hárman is zoológiával, azaz állattannal foglalkoznak...

A képen balról jobbra a következő személyek láthatók:

Masako koronahercegné (Naruhito koronaherceg felesége), karjában Aiko heregnővel, Kako hercegnő (Akishino herceg kislánya), Akihito császár (ülve), mögötte Akishino herceg (másodszülött fiú), Mako hercegnő (Akishino kislánya), Michiko császárné (ülve), Kiko hercegné (Akishino herceg felesége), Naruhito koronaherceg (elsőszülött fiú, trónörökös), mögötte Mrs Sayako Kuroda (volt Sayako hercegnő).

A harmadik generációs trónörökös, a 2006-ban született Hisahito herceg (Akishino fia) ezen a képen még nem látható.

A japán császári család a világ leghosszabb, egyenes leszármazotti ágon öröklött monarchiája, és feje mára már az egyetlen uralkodó, aki a császári címet viseli. Akihito a 125-ik japán császár, az állam és az egységes japán nép vezető szimbóluma, egyben a shinto vallás főpapja. Japánul tennónak, "mennyei uralkodónak", angolosan néha "mikado"-nak nevezik. A hagyomány szerint i. e. 660 óta létezik a japán állam, ez azonban sem régészeti leletekkel, sem a történetírással nem igazolt.

Akihito 1933. december 23-án született (ez a naptári nap nemzeti ünnep Japánban, így szerencsés módon egyúttal a keresztény karácsonyt is meg lehet hivatalosan  ünnepelni...). Apja Hirohito császár volt, aki (csak hogy még egy nevezeteset említsek) Meiji császár (1852-1912) unokája volt. A japán császárok uralkodásuk idejét külön névvel illetik, és az időszámítás ehhez a névhez kötve mindegyikük uralkodásával újrakezdődik. Így a japán történelmet a császárok uralkodásainak időszakaira bonthatjuk: Meiji (1867-1912), Taisho (1812-1926), Showa (ő volt Hirohito), 1926-1989). Akihito uralkodásának időszaka a "Heisei" nevet kapta (azt jelenti "béke mindenütt"), jelenleg tehát Heisei 23-ban (2011) vagyunk, a japán időszámítás szerint.

Már Hirohito császár ismert volt arról, hogy tengerbiológiával foglalkozott, több tucat tudományra új csalánozó állatfajt (Hydrozoa) írt le. A császári palota alatt tengerbiológiai laboratóriumot rendezett be, nem csoda tehát, hogy a négy lány után következő elsőszülött fia, az 1989-ben trónra lépő Akihito is komolyan érdeklődött a tengerbiológia iránt. Ő halakkal foglalkozott, és számos taxonómiai cikket írt a gébfélékről (Gobiidae). A tudománytörténettel is törődött, 1992-ben a Science-ben jelent meg cikke a korai japán természettudósokról:

2007-ben pedig a talán legnevesebb természettudományi szaklap, a Nature publikált írást tőle a Linné-évforduló alkalmából:

Akihito császárnak (aki jelenleg tehát 78 éves) feleségével, Michiko császárnével három gyermeke van: Naruhito koronaherceg, trónörökös (született 1960-ban), Akishino herceg (született 1965-ben) és Sayako (volt Nori hercegnő, született 1969-ben). Hogy miért kell mindig "volt hercegnőt" mondani, arra a következő a magyarázat: Sayako (lánykori nevén Nori) 2005-ben feleségül ment Yoshiki Kuroda építésztervezőhöz, akinek semmiféle arisztokratikus múltja, családja nincsen. Az 1947-es japán császári udvartartási törvény szerint a császári család nőtagjának ebben az esetben le kell mondania születési jogáról, szerzett előnyeiről, és gyakorlatilag ki kell lépnie a császári családból. Sayako (azaz Mrs Kuroda) tehát a polgári életet választotta, és ezzel származásának minden arisztokrata előnyét elvesztette.

Sayako amúgyis eléggé gyakorlatias személy, 1992-ben a Gakushuin Egyetem Tudományos Karán szerzett diplomát, és még ebben az évben a híres Yamashina Ornitológiai Intézet (valójában általános biológiai laboratórium) kutatója lett. Tudományos publikációi különféle madarak tanulmányozásáról, többek közt jégmadarakról szóltak. Házasságkötése alkalmával azonban ezt a munkát is abbahagyta, és jelenleg életét kizárólag családjának szenteli.

Akihito császár másodszülött fia, Akishino herceg is kapcsolódik a biológiához. Ő Fumihito polgári néven 1996-ban szerzett ornitológiából (madártanból) doktori fokozatot, disszertációjának címe: "A vadon élő tyúkfélék molekuláris törzsfája, és a háziasított tyúk monofiletikus eredete" volt. Előzőleg 1993-94-ben Indonéziában és Kínában végzett tereptanulmányokat. A madarászat mellett őt is érdekelte a halbiológia: amikor apja még trónörökösként betelepítette Thaiföldre az afrikai Tilapia bölcsőszájú sügereket, Fumihito részt vett ebben a munkában, és később "harcsaspecialistaként" is elhíresedett.

Akishino herceg (aki házasságával kapta meg új nevét) jelenleg a már említett Yamashina Ornitológiai Intézet elnöke, és a Japán Állatkertek és Akváriumok Szövetségének is vezetője. Tiszteletbeli tagja a japán World Wide Fund for Nature-nek is (WWF).

Nem lehet elfelejtkezni még egy császári családtagról sem, igaz, ő nem közvetlenül a császári család leszármazottja. Syu Kawashimáról van szó, aki Kiko Kawashima (Kiko hercegné, Akishino felesége) bátyja. Ő a japán lovak eredetével, biológiájával foglalkozik, agrártudományi egyetemi végzettsége van, és 2005-ben tartott előadást a "The Society for the Study of Human Animal Relation" társaság konferenciáján "Az ősi japán törpelovak genetikai és történelmi eredete" címmel. Amennyire ki tudtam nyomozni (Wakako Machida segítségével) ez volt a 2004-es doktori disszertációjának anyaga, és arról szólt, hogy a yonaguni, miyakoi és tokara-szigeteki kis termetű lovak valójában a mongol lovak leszármazottai, és más útvonalon érkeztek Japánba, mint az egyébként Koreából érkező, nagyobb termetű lovak. Lényegében tehát ezek a pónik az ősmagyar, szintén mongol eredetű, hucul lovakkal vannak rokonságban.

Végül a trónörökösről: Naruhito koronaherceg 1982-ben és 1988-ban szerzett történész diplomát a tokiói Gakushuin Egyetemen. Ugyan a természettudományok nem a szakterülete, de mégis kapcsolódik valahogy apja és nagyapja örökségéhez: a vízgazdálkodás, a vizek védelme, a vízi kereskedelem története érdekli. 1983-1985 között Oxfordban, Angliában tanult, erről a két évről "A Temze és én" címmel jelentetett meg 1993-ban könyvet, amelyben a Temze folyami szállításának történetét írta meg. 2003-ban és 2006-ban is részt vett és előadást tartott az ún. "Világ Vízi Találkozója" (World Water Forum) konferenciákon, Kyotóban és Mexikóban.

Szeptember 21 és 30 között utaztam fel másodszor a Tokara-szigetekre, amelyek Amami-O-shimától északra, Kuyshutól és Yaku-shimától délre helyezkednek el. A komp már majdnem két hete nem járt, a sorozatos tájfunok és a szeles időjárás, a tenger magas hullámai  miatt. Mikor végre elindult, már aznap döntenem kellett, aztán megvennem a repülőjegyet, és el is szállnom Kagoshimáig, hogy elérjem a kikötőből fél órával éjfél előtt induló hajót dél felé. Ez a hajó, a "Toshima ferry" a fő verőere a szigeteknek, hetente kétszer kötögeti össze a Tokara-csoport 7 lakott földdarabját, Kuchino-shimától Takara-jimáig. Egy korábbi utam alkalmával már voltam Nakano-shimán és Takara-jimán, most megint két sziget, Kodakara-jima és Akuseki-jima fért bele a majdnem 10 napos kirándulásba.

Akuseki-jima - mint a északi Tokara-csoport többi tagja - kihalt vulkáni sziget, területe 7,5 négyzetkilométer, legmagasabb pontja 584 méter, lakosainak száma körülbelül 50. Neve "ördögi, rossz kősziget"-et jelent, s a kikötőben felszerelt régi információs táblán ez olvasható: "On this divine island lives the God Boze who exorcise human evils" - azaz tehát "ezen az isteni szigeten lakik a Boze nevű szellem, aki kiűzi az emberből az ördögöt".

A sziget tele van szent helyekkel, erdőfoltokkal, "utaki"-kkal (kegyhelyekkel), amelyek az erdő különféle szellemeit, köztük a főistent, Bozét hivatottak tiszteletben tartani. Évente egyszer, a Hold járásához alkalmazkodva (általában júliusban) Akuseki-jima kis közössége ünnepélyt rendez, amely a Bozénak öltözött maszkos táncosok, dobok, imádságok részvételével zajlik. Szeptemberben ezeket a nagy, papírmasséból készült, engem hosszúfűlű denevérre emlékeztető maszkokat a kegyhelyek mögött kupacba rakva lehetett megcsodálni.

Bár a kikötő fölé magasodó hegycsúcs már nem füstöl, azért a szigeten még mindig vannak vulkanikus tevékenységre utaló nyomok. A vizet a part közelében vörösre festi egy tenger alatti, vastartalmú termálforrás, és a következő öböl szélén szabadfelszíni, füstölgő kénlyukak találhatók, amelyek alá egy forró homokfürdőt is berendeztek. Ez a "hot sand bath" nevezetes turistacsalogató, a vállalkozó kedvűeket nyakig betemetik a meleg, kénes homokba, és ez állítólag jó hatással van az ízületekre. Én azonban - allergiás lévén - még a környék kénes levegőjétől is kínlódtam, és 5 napos tartózkodásom első idejében azt sem tudtam, mitől fáj folyamatosan a fejem. 

Sétáim közben azon gondolkoztam, vajon hányan vannak, hogyan élnek az emberek egy ilyen kis szigeten? Amikor elmentem az iskolaépület mellett, benéztem egy osztályterembe, volt benne három pad… Élnek a szigeten (a korábbi könyvem szerint) tán 80-an, gyerek lehet úgy összesen 15-20? Korosztályonként, évfolyamonként 3-4? Milyen lehet itt egy tanóra?

Este vacsorakor rákérdezek vendéglátómnál a számokra: hát bizony talán csak 50-en ha vannak összesen, a könyvadatok le vannak maradva, nyilván közben el is költöznek, meg kihalnak az öregek. Tizenhárom család van összesen, egyetlenegy baba, 7 junior high school student, és egy-egy elemi osztályban (évfolyamban) 1-2 gyerek van összesen. Hihetetlen. 8 tanár van az iskolában, a különböző évfolyamokra, tantárgyakra. Ennyi. Bolt, étterem nincs, szálláshely van négy (a 2009-es térképen még öt), de jelenleg úgy néz ki, én vagyok az egyetlen vendég. Italautomatát egyet találtam, az működik, de hiányzik belőle a tejeskávé minden fajtája (Coca Cola van benne, nem kell senkinek), nyilván az a legnépszerűbb, nem tudom mikor töltik majd újra. Hogy miből élnek? Számomra örök rejtély. Állami támogatás? Biztosan van az is, egy ilyen önkormányzat nem létezhet a lakók adójából. Teheneket sokfelé látok, a férfiak nagy része kint dolgozik az istállók, legelők körül. Van egy "energiaközpont", kis erőmű, azt hiszem olajjal megy, az szolgáltatja az elektromos áramot mindenhova. Környezetbarát megoldást, szélkereket, napelemet, nem láttam sehol.

A bambusz mellett a sziget legjellegzetesebb, természetes növénytakaróját a "birou" nevű kínai legyezőpálma (Livistona chinensis) erdei alkotják. A pálmafák között akad lombosfa is, az avar jó, nyirkos, és töbféle ezerlábút is találok benne. Összesen 9, a sziget faunájára nézve új adatot gyűjtök össze, mert ikerszelvényeseket ezen a szigeten sem jegyeztek fel még soha. A legjobb fogásom utolsó nap délelőttjén a Birou-yama nevű erdőben egy öreg lombosfa korhadt fatörzsének kérge alatt talált Nannolene flagellata ezerlábú volt: ennek a fajnak a rokonai a déli féltekén, Ausztráliában, Új-Zélandon élnek.

Gyönyörű az idő, szép a kilátás a kikötőre a meredek hegyoldalról, alig tudok betelni vele. Egyszercsak alulról feltűnik egy vándorsólyom, észrevesz, pillanatok alatt felszáll messze a magasba. Milyen érzés lehet vándorsólyomnak lenni ezen a szigeten? Minden az övé, uralkodik az egészen, pár perc alatt körberepüli, átlátja a tenger szintjétől az 584 méteres hegycsúcsig. Félnek tőle a madarak, ő a király, fönt fészkel valahol egy elérhetetlen sziklafalon (akad ilyen), és szabad, azt csinál amit akar. Lenéz az emberekre, jönnek-mennek, mit akarnak ezek a hangyaapróságok itt? Ő már ki tudja mióta itt van, jöhet tájfun, földrengés, vulkánkitörés, könnyedén átvészeli mindet, övé a világ.

A Tokara-szigetek egyik tagja, Kodakara-jima mindössze 1 négyzetkilométer kiterjedésű, kerülete 4,8 kilométer, lakosainak száma körülbelül 20. A Déli-Tokara szigetcsoport egyik tagja, a nevezetes Tokara-ároktól délre található, Takara-jima mellett. A neve (小宝島) tulajdonképpen "kis Takara sziget"-et jelent, a kandzsi benne ugyanaz, mint nagyobb szomszédjáé, Takara-jimáé. Kodakara-jima mellett van még egy kis sziget, Ko-jima, amelyik lakatlan, csupán egy nagyobb szikla, igaz van némi növényzet is rajta.

Kodakara-jima és Takara-jima is - állattanilag - arról híresek, hogy él rajtuk egy mérgeskígyófaj, a Tokara-habu, amelyik a habuk képviselőinek legészakibb előfordulása (ennél északabbra már a mamushi, egy másik mérgeskígyó-féleség él). A Tokara-habu viszont jelentősen különbözik a délebbre élő többi habufajtól is, az Amami-szigeteken és Okinawán élő igazi habutól, a hime-habutól, a Yaeyama-szigeteken élő Sakishima-habutól és a Tajvan-habutól. (A habuk fajainak és állatföldrajzának áttekintését lásd itt.)

A Tokara-habunak két színváltozata ismert, egy világosabb és egy sötétebb színű. Kodakara-jimán, a sziget középső, mintegy 100 méter magas, bambuszerdővel borított fennsíkján volt alkalmam megfigyelni a különbséget a két színváltozat között. Ahogy egyik reggel a bambuszosban az egyetlen kitaposott ösvényen sétáltam, az első kígyót észre se vettem, színével úgy beleolvadt a száraz levelek közé. Csak arra figyeltem fel, hogy valami felémvág; utána még három másik, a talajszinten leselkedő kígyó tette ugyanezt, s csak a két utolsót tudtam előre kiszúrni, annyira jó a mimikrijük. A bambuszerdőben itt-ott a Riukiu-fenyő (Pinus luchuensis) egy-egy példánya feketéllett - ezeken meg a fekete habuk ültek, sötétbarna testükkel tökéletesen beleolvadva a barna fenyőkéreg színébe. Agresszivitásban ők se maradtak el a földön lakó, világos színű társaiktól, a fa ágaiba kapaszkodva ugyanúgy marni próbáltak. Még sose láttam ilyen agresszív mérgeskígyókat!

A fennsíkról egyetlen helyen lehet kitekinteni, ahonnan szép kilátás nyílik az alant, a tengerparton fekvő pici falu házaira és a tengeren nem messze lévő, lakatlan Ko-jimára. Kicsit ijedten gondoltam arra, hogy milyen szörnyű lehet itt egy cunami, mennyire kiszolgáltatott is az ember! S Kodakara-jima (Okinawától jóval északabbra, Kyushutól délre lévén) nincs is annyira messze például a legutóbbi, tragikus Tohoku-földrengéstől...

Hogy miből élnek ezen a szigeten, Kodakara-jimán az emberek, az szinte rejtély. Alig van halászat, a régi halászkikötőben partra vontatva pihen néhány öreg hajóroncs, s csak néha-néha láttam a tenger mellé kimenni, a partról horgászni férfiakat. Ko-jimára nem tudtam átjutni, pedig azt hittem, a halászok rendszeresen járnak át és majd átvisznek. A turizmus a szigeten szegényes, minshuku összesen kettő van, az egyiket, amelyikben laktam, egy idős néni egyedül tartja fönn, kertje elhanyagolt, gyerekei, unokái már a fősziget valamelyikén élnek. A sziget jelentős része szarvasmarha-legelő, nyilván ez jelenti a fő bevételforrást. Van egy érdekes, tengerparti, részben tenger alatti termálforrás, de a helyi fürdőzésen kívül ezt sem használják ki. Mellette egy bekerítetlen, forrón bugyogó, kicsi iszaptó, szintén a vulkanikus működés maradványa, látványosságnak az is jó lenne.

A nagy iskolaépület arról tanúskodik, hogy régen jelentősebb lehetett a sziget lakosainak száma, de a fiatalok nyilván elvándorolnak. Az egyetlen, kiépített strand is lakatlan, majdnem hogy elhanyagolt, és lejutni is nehéz hozzá, mert az odavezető útra épp egy betonkeverő állomást telepítettek, amelyik a kikötő megnagyobbításán dolgozik (?).

Vendéglátó nénimtől egy kisteherautót kaptam kölcsön, amivel kb. 6 perc alatt körbe tudtam kerülni a szigetet. Minden létező helyen gyűjtöttem, és összesen 7, a szigetre nézve új ikerszelvényesfajt találtam. Még soha, senki nem gyűjtött talajlakó állatokat ezen a szigeten. A nyugati oldalon csodálatos naplementék köszöntöttek minden este.

Utolsó reggel, szeptember 25-én a minden házban felszerelt és a sziget néhány villanyoszlopán is díszelgő hangosbemondók figyelmeztettek, hogy a komp elindult Takara-jimáról és körülbelül 20 perc múlva érkezik. A "polgármester" asszony, a sziget mindenben illetékes, legfontosabb személye 5 perc múlva meg is érkezett a minshukuhoz, hogy kivigyen a kikötőbe. A hajó 10 percet késett, és a kikötőben már előző este óta várta egy fekete borjú egy vasketrecben. Azt mondták, Kagoshimába viszik, az állatorvoshoz. Őt daruval emelték be a raktérbe, én, szinte egyedüli utasként, felsétáltam a hídon és búcsút intettem Kodakara-jimának. Széllel szemben mentünk északra Akuseki-jima felé, amelyik a több ezer méter mély Tokara-árkon túl van.

Riukiu Királyság három korábbi, egymással vetélkedő földesúri hatalomból (Chuzan, Hokuzan és Nanzan) 1429-ben jött létre, amikor Sho Hashi 尚巴志, Chuzan királyának fia, legyőzve másik két vetélytársát, hivatalosan is megkapta a királyi elismerést a kínai császártól. Sho Hashi 1371-től 1439-ig élt, tehát halála előtt 10 éven át volt a Riukiu Királyság első együttes uralkodója, egyben az I. Sho Dinasztia megalapítója. Ő építtette fel a Shuri Várat (Kastélyt) is, amely a Riukiu Királyság központja lett 450 éven át.

Halála után azonban zűrös évek következtek, hét fia rövid váltásokkal, veszekedésekkel követte egymást a trónon (Shuri is leégett), egészen Sho Taikyu-ig (尚泰久, 1415-1460), aki 1454-től haláláig uralkodott. Alatta felvirágzott a kereskedelem Kínával, és a későbbiekben is ez lett az alapja a Királyság gazdaságának. Utána azonban fia, Sho Toku 尚徳王 (1441-1469) megint csak képtelen volt összetartani a királyságot, kegyetlen és szeszélyes uralkodónak bizonyult, akivel az I. Sho Dinasztia meg is szűnt.

A vérfrissítést az Izena szigetén, parasztcsaládban született Kanamaru (1415–1476) jelentette, aki tehetsége révén gyorsan emelkedett felfelé a ranglétrán, és Shuriba költözve először Sho Taikyu tanácsadója, majd kincstárnoka lett. A király halála után annak utódjával nem tudott megbékülni, de amikor Sho Toku is meghalt, a kétségbeesett udvari környezet egyértelműen Kanamarut (ekkor már Uchima lordját) kívánta uralkodónak. Így lett belőle Sho En 尚 円 néven király, s egyben a II. Sho Dinasztia megalapítója. Bár 1470-től csak 6 évig uralkodott, a kormányzás bölcs átalakításával mégis megalapozta a királyság hosszú és sikeres jövőjét.

A következő 400 év történetét itt most nem tudjuk áttekinteni, koncentráljunk a Riukiu királyokra, ott is az uralkodásuk végére. 1848-ban 27-ikként Sho Tai 尚泰 (1843-1901) került a trónra, s neki jutott az a balsors, hogy uralkodásával befejeződött a Riukiu Királyság. 1879-ben ugyanis, Japánban Meiji császár hatalomra kerülésével megváltozott a világ, a sógunátus és a teljes feudális rendszer megszűnt, átalakult a központi kormányzás, létrehozták a prefektúrákat, és a Riukiu elvesztette maradék önállóságát is (1609 óta már a Satsuma hatalom alá tartozott).

Sho Tait lemondatták trónjáról, és a szigetek irányítására tokiói adminisztrátorokat neveztek ki. 1879. március 30-án a volt királynak a Shuri kastélyt is el kellett hagynia és Tokióba kellett költöznie. Királyi rangjától megfosztották, és a nyugati mintára újonnan bevezetett nemesi fokozatok közül a márki rangot kapta. Hátralévő életében visszavonultan élt, mindössze egyszer tért vissza Okinawára, hogy a családi mauzeóleumban, a Tamaudunban lerója tiszteletét az ősök előtt. 1901-ben 58 éves korában bekövetkezett halálakor ő maga is ide került.

Utódja, a riukiu királyi család feje Sho Ten 尚典 "koronaherceg" lett, aki még Okinawán született 1864-ben. Apja halála után azonban már minden riukiu hagyomány (ruházat, ceremónia, nyelv) követését feladta, bár fiatalon, 56 évesen (1920-ban) bekövetkezett halálakor mégis a hagyományoknak megfelelően a királyi mauzóleumban, a Tamaudunban helyezték örök nyugalomra Okinawán. Ő volt az utolsó, aki ezt a tiszteletadást megkapta.

Legidősebb fia, Sho Sho 尚昌 (1883-1923) már nem tartott kapcsolatot Okinawával, 1923-ban hunyt el egy szerencsétlen vakbélműtét következtében. Tokióban van eltemetve.

Őt fia, Sho Hiroshi 尚裕 (1918-1996) követte a riukiu királyi család fejei sorában. Sho Hiroshi a tokiói császári egyetemen szerzett diplomát kelet-ázsiai történelemből és irodalomból.  A háború alatt a Japán Császári Haditengerészetnél szolgált, majd 1947-ben ő is, mint mindenki más a korábbi japán arisztokráciából, elvesztette nemesi címét. Sikeres üzletember lett, a Sho Enterprises alapítója és igazgatója. 1990-ben számos családi hagyatékot, festményeket, dísztárgyakat, iratokat adományozott Naha városának. 1996-ban hunyt el, és bár temetését Tokióban rendezték, végső nyughelyére Izena szigetén, az ősi családi sírboltban talált.

Négy lánya és egy fia van, Sho Mamoru 尚衞, aki jelenleg a riukiu királyi család egyetlen fiúleszármazottja. Az ő nyomára már nem sikerült rábukkanni.

A "Futenma", ahogy itt Okinawán rövidítik, teljes nevén az Amerikai Egyesült Államok Futenma Haditengerészeti és Légierőbázisát jelenti (US Marine Corps Air Station Futenma, azaz MCAS Futenma, http://www.marines.mil/unit/mcbjapan/mcasfutenma/Pages/mcasfutenma.aspx). Okinawa szigetén, Ginowan város mellett, mintegy 9 km-re északkeletre Nahától (a sziget fővárosától) fekszik, körülbelül 480 hektáron. 1945 óta működik amerikai katona telephelyként, jelenleg az 1. Haditengerészeti Légierőszárny (1st Marine Aircraft Wing, főparancsnok Leo A. Falcam ezredes) mintegy 4000 katonája táborozik itt. Fő feladatuk a többi amerikai katonai erő (pl. a Kadena Légibázis, szintén Okinawán) támogatása a körzetben. A telep legjellemzőbb része a 2740 méter hosszú, 45 méter széles repülőgép-kifutópálya, amelyet kiterjedt katonai barakkok és kiegészítő épületek vesznek körül. Futenma az ENSZ légierejének is területi bázisául szolgál.

Elődje, a Futenma Repülőtér eredetileg a 2. világháborúban létesített japán császári katonai támaszpont volt, egészen 1945 áprilisáig, amikor az amerikai katonai erők az okinawai csata keretében elfoglalták. Az amerikai terv szerint innen indították volna a B-29-es stratégiai bombázókat Japán fő szigeteinek megszállására, erre azonban nem lett szükség, mert Japán időközben kapitulált. A háború végeztével az amerikaiak – stratégiai okokból – nem hagyták el Okinawát, és Futenma az Amerikai Légierő katonai telephelye lett. Feladata a Kadena Légibázissal közösen a Riukiu-szigetek megtartása, Japán ellenőrzése, és a Kína és Korea elleni védekezés lett. A telephely 1957-ben átkerült az Amerikai Haditengerészet szolgálatába, s azóta képezi részét az amerikai haditengerészeti légierőnek. Amikor az USA 1972-ben visszaadta Okinawát Japánnak, a két ország szerződést kötött, hogy Okinawa továbbra is stratégiai fontosságú védelmi feladatot tölt be a régióban, és maradnak az amerikai támaszpontok. Vadászgépek a Futenmán nem állomásoznak (azok a Kadenán vannak), a repülőtér nehéz helikopterek és szállító harci repülőgépek gyakorlatoztatására szolgál.

A katonai bázis a sűrűn lakott polgári környék miatt állandó helyi lakossági ellenkezés tárgya, és jelentős vitatéma a magasabb politikai körökben is. A gyakorló repülések komolyan zavarják a környező lakosok életét, zaj- és légszennyezést okoznak, sőt potenciális balesetveszélyt is jelentenek, miután 2004 augusztusában egy szállítóhelikopter az Okinawa Nemzetközi Egyetem területére zuhant (a pilóta meghalt, de polgári személyi sérülés szerencsére nem történt).

1996-ban a japán és az amerikai kormány megegyezett, hogy a Futenma Légierőbázist kiköltöztetik Ginowan város területéről, és az új helyet számára Okinawa sziget északabbi részén, a keleti parton lévő Henoko öbölnél, a már létező amerikai Schwab Tábor megnagyobbításával vélték megtalálni. Nago városa, amelyhez a terület tartozik, vegyes érzelmekkel fogadta a tervet, és nemsokára erőteljes természet- és környezetvédelmi titlakozás is indult, mert a tervezett, főként tengerparti építkezések sérülékeny korallzátonyokat és a védett okinawai dugong élőhelyét veszélyeztetik (ez utóbbi élőlényt egyébként az amerikai törvények is védik). Nago városa végülis csekély többséggel, de a katonai terv ellen voksolt. A 2006-ban választott új polgármester azonban mégis a terv megvalósításának híve, és állami vezetői szinten is sürgetik a döntést. A 2009 őszén hatalomra került új párt (a Japán Demokrata Párt) vezette hárompárti koalíció, Yukio Hatoyama miniszterelnökkel az élen elhalasztotta a végleges határozatot Futenma elköltöztetéséről; ebbe a döntésébe és a további bizonytalankodásba bele is bukott: 2010-ben lemondásra kényszerült. Utódja pénzügyminisztere, Naoko Kan lett, aki ezen a téren szintén nem tudott érdembeli politikai előrelépést felmutatni, s az új okinawai kormányzó (az 1939-ben született Hirokazu Nakaima) megválasztásával - aki határozottan amellett kardoskodik, hogy az amerikai bázisok terhelése csökkenjen Okinawa tartományban -, a megegyezés esélyei tovább csökkentek. Végül Kan is lemondott, és  2011 szeptemberétől Yoshihiko Noda lett az új miniszterelnök (az elmúlt 5 évben ő Japán hatodik miniszterelnöke). Amerika kétkedéssel figyeli a már-már nevetségességet súroló fejleményeket, s bár a Futenma-megoldás határidejét kitolta, kimutatta határozott szándékát, hogy a támaszpontnak Okinawán kell maradnia. Ez tulajdonképpen érthető: Kína és Korea innen percek alatt elérhető, míg Guamról vagy más Japán tartományokból sokkal nehezebben. Ehhez járul hozzá, hogy Okinawa akármennyire is fontosnak érzi magát, mégiscsak a 120 milliós nagy ország legkisebb és egyben legtávolabbi tartománya, tehát a parlamentben és más politikai színtereken valószínűleg képtelen a maga oldalára állítani a többséget. A többségnek pedig az a kényelmes, ha az amerikaiak maradnak, mégpedig Okinawán.

Az ötnapos kiotói konferencialátogatásom keretében ellátogattam Kobéba, ahonnan könnyen elérhető vonattal a világ leghosszabb függőhídja. Ez a híd, hivatalos nevén az Akashi Kaikyo O-Hashi Honshu szigetét köti össze a Shikoku nagy szigethez kapcsolódó Awaji-jima szigettel, azaz Kobe városát Iwaya városával, a forgalmas Akashi-tengerszoroson át. Lényegében a Honshu-Shikoku autópálya része, csak közúti forgalom zajlik rajta, és magáért az átkeléshez is külön fizetni kell járművenként 2300 yent.

Hossza a két, a tengerbe állított felfüggesztő pillér között majdnem 2 kilométer (pontosan 1991 méter), míg a híd teljes hossza a 4 kilométert közelíti (960 + 1991 + 960, összesen 3911 méter). Ezzel a Gyöngy-hídnak (Pearl Bridge) is becézett óriás a világ leghosszabb felfüggesztésú kábelhídja, utána a dániai, szintén két szigetet a tengeren át összekötő Storebælt híd következik 1624 méterrel. A híres san franciscoi Golden Gate híd felfüggesztett hossza "csak" 1280 méter. (Összehasonlításul: a budapesti Erzsébethíd szintén látványos íve 290 méter.)

Mind a kobei, mind a dániai híd 1998-ra készült el, lényegében hasonló technikával. A tengerbe állított, 298 méter magas pillérek (tehát mintha az Erzsébethidat a hegyére állítanánk...) egyenként 350 ezer tonnányi beton alapon állnak, és összeségében 300 ezer kilométer (!) hosszú, több mint 36 ezer drótszálból összefont, 112 centiméter átmérőjű acélkábelt tartanak, amelyen maga a hídtest lóg.

Az építményt 1988-ban kezdték el építeni, és úgy tervezték, hogy 286 kilométer per órás szélviharnak és a Richter-skála szerinti 8,5-es földrengésnek is ellenálljon. Ekkor még nem tudták, hogy 1995-ben Kobét 6,8-as erősségű, több mint 6000 emberéletet követelő földrengés rázza majd meg... Az épülő hídnak két pillére már állt, de szerencsére az összekötő kábelek még nem voltak felfüggesztve - az oszlopok körülbelül egy métert mozdultak el, és a felfüggesztés terveit ennek megfelelően módosítani kellett...

A híd előtt az Akashi-szoroson kompok szállították a járműveket és az utasokat. A közlekedés meglehetősen veszélyes volt, mert a tenger itt elég viharos: 1955-ben két komp is elsüllyedt összesen 168 utassal a fedélzetükön. A japánok már ekkor elhatározták, hogy hidat építenek, és először közúti-vasúti híd kombinációjára gondoltak. Az átívelés mérnöki feladata azonban sokáig megoldhatatlannak tűnt, mert a hajóközlekedés legalább 1500 méter széles tengeri útvonalat írt elő. Végül 1986-ra készültek el a tervek, és több mint 12 évig tartott az építkezés.

Évente többször, a nemzeti ünnepeken kivilágítják a hidat, ehhez 1737 lámpatestet használnak és különböző, számítógéppel programozott díszkivilágítási színeket használnak. Jelenleg naponta 23 ezer autó halad át rajta!

Most más tollával fogok ékeskedni. Nakamura kolléga nemrég egy Fiatal Japán Tudós-konferencián egy érdekes előadással (poszterrel) szerepelt. Eredményei arról szóltak, hogy Yoron szigetén egy 19-ik századi szeméthalmot vizsgált, ahol a korabeli gerinces állatok csontmaradványait határozta meg. A lakossági, hagyományos szemétlerakó nem lehetett régebbi, mert üvegeket és más időben beazonosítható termékeket is találtak benne.

A gondos csontvázhatározás megmutatta, hogy összesen 10 kétéltű-hüllő, azaz 4 békafaj, 3 kígyó- és 3 gyíkfaj élt a szigeten akkoriban. Ez azért meglepő, mert az elmúlt harminc év összevetett kutatásai ezekből ötöt már nem tudtak kimutatni, a mai ismereteink szerint ez az 5 faj kipusztult a szigetről. Közülük egy, a riukiu leopárdgekkó (Goniurosaurus kuroiwae) kivételével mindnek van régi, bizonyító múzeumi példánya, a 20-ik század elejéről.

Ez tehát egyike azon nagyon kevés tudományosan bizonyított eredményeknek, amelyek konkrétan igazolják egy jól körülhatárolt területen (egy szigeten) az emberi tevékenység, a környezet-átalakítás következményét, azaz a természetes élőlények ember okozta kihalását.

Ennek a biodiverzitás-csökkenésnek, azaz fajok kihalásának az oka egyértelműen a szigeten az 1950-es, 60-as években végrehajtott változásoknak tudható be. A korábbi, hagyományosnak mondható, elárasztásos rizstermesztés helyett a sokkal szárazabb, környezetrombolóbb cukornádültetvények terjedtek el. És ha ez nem is lett volna elég, sajnos sok más Riukiu-szigethez hasonlóan betelepítették ide is a japán menyétet (Mustela itatsi), feltehetően a nemszeretem mérgeskígyó, a himehabu (Ovophis okinavensis) (vagy az elszaporodó egerek) ellen. Természetesen a menyétnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a mérgeskígyókra vadásszon, inkább irtotta előszeretettel a sokkal könnyebben elkapható és számára is veszélytelen kis gyíkokat, békákat.

(Köszönet Nakamura Yasuyukinak a bejegyzés alapanyagáért.)

Ezek régebbi "Japan Update" hírek, de gondoltam érdemes róluk beszámolnom. Az egyik szomorú, kezdem ezzel:

Egy 62-éves okinawai halászembert találtak a vízben megfulladva, 2011. július 7-én. Körülbelül 2-300 méterre a parttól lebegett a vízen Yomitan körzettől (Közép-Okinawa) nyugatra, a Keletkínai-tengerben, Toya halászkikötő közelében. A helyi parti őrség a bejelentés után nagyon gyorsan a helyszínre ért, de már így is késő volt: hiába vitték Munemasa Furugent a kórházba, már csak a halálát tudták megállapítani.

A szemtanúk szerint este 7 óra körül hagyta el kis halászhajóján a kikötőt. Régimódi módszerrel, a csónakjáról a vízbe vezető lélegzőcső segítségével halászott. Ez a technika meglehetősen veszélyes, különösen ha egyedül van az ember. (Azt nem tudni, vajon Furugen két társa, akikkel együtt indult el, hova tűntek a baleset idejére.) A módszer, bár internetes honlapokon még ma is lehet vásárolni ilyen felszerelést, igencsak kockázatos. A búvárhalász nehéz ruhát ölt, súlyokkal tartja lent magát a tengerfenéken, miközben a levegőt egy műanyag csövön a csónakjából működő regulátor, nyomásszabályzó segítségével kapja. Ha bármi hiba történik, elakad a cső, elromlik a regulátor vagy belegabalyodik a halász valamibe, a víz alól szinte semmi esélye sincs, hogy segítséget kérjen vagy kapjon. Nyilvánvalóan ez lett Furugen veszte is.

A másik hír nem kevésbé félelmetes, viszont szerencsére inkább humoros kimenetelű lett. Yoshimitsu Shimabukuroról, a 70 éves Ie-szigeti poliphalászról szól, aki 2011. június 8-án indult 10-napos tengeri halászatra rozoga hajóján. Élelmet, vizet ennyi időre vitt magával, de a második napon hajójának motorja leállt. Ekkor látták utoljára délután 5 órakor mintegy 15 km-re Cape Hedotól, Okinawa szigetének legészakibb pontjától.

Miután a 10-napos "kirándulása" leteltével nem tért haza, 18-án keresésére indultak. Sajnos semmi nyomát nem találták se neki, se hajójának a környéken.

Húsz nappal később, július 7-én egy külföldi teherhajó figyelt fel egy apró, hánykolódó halászhajóra délelőtt 11 óra 40 perckor Shikoku szigete mellett, a Kochi prefektúrához tartozó Cape Moroto tengerfoktól 70 km-re dél-délnyugatra. Ez a pont több mint 1000 km-re van attól a helytől, ahol Shimabukurót utoljára látták bárkájával. A parti őrség helikopterrel tartotta szemmel a hajót addig, amíg a mentőhajó délután 3-kor odaérkezett, és átemelte magához a kimerült halászt. Azonnal Kochi város kórházába szállították, ahol az orvosi ellenőrzés csak erős éhséget és folyadékhiányt állapított meg. Shimabukuro beszélni is alig tudott, annyira kiszáradt és kirepedezett a szája. Ettől függetlenül öntudatánál volt, és más nagyobb baja nem esett.

Későbbi beszámolója alapján tudjuk, hogy hajójának motorja csak két napig működött, majd a helyzete tovább rosszabbodott, amikor rádióberendezése is elromlott. Csak némi vize maradt a 20 napos sodródás idejére, élelmet nyilvánvalóan csak a tervezett első 10 napra vitt magával. Hogy a poliphalászat végül milyen sikerrel járt, arról nincs hír...

Kudaka-jimán, a szent szigeten már voltam tavaly júniusban, egyedül, egynapos kirándulás keretében. Most az egyetemi munkatársakkal és egy hokkaidoi vendégprofesszorral látogattunk el, és volt szerencsénk snorkelezni és egy éjszakát el is tölteni ezen a szép kis földdarabon. Kiderült, hogy az az utaki (kegyhely), amit tavaly megnéztem (a Fubo-utaki) a sziget legszentebb része, tökéletesen tilos megközelíteni, még a környéke is le van zárva a látogatók elöl. Hát hiába, ha mindez csak japánul van kiírva, én bizony le is fotóztam a szent helyet. Valószínűleg ott született Amamikiyo isten, aki az Eredetlegenda szerint megteremtette Okinawát és a Riukiu Királyságot.

Komppal mentünk át, ugyanúgy mint múltkor, csak most hatunk fölszerelését egyikünk autójával vittük át. Az idő fantasztikusan nyárias volt, kezdem felismerni, hogy itt Okinawán a szeptember a legforróbb nyári időszak. Ilyenkor tűz a nap, csodálatosak a felhők, és hihetetlenül meleg a tenger. Ráadásul a viharok is elülnek (bár még benne vagyunk a tájfunszezonban), és az óceán Okinawa és Kudaka között olyan volt, mint egy hatalmas, szelid tó, tükörsima vízfelülettel.

Szállásunk a sziget közepén nemrég épített, modern fogadó volt, amelynek energiaellátását csaknem teljes mértékben a tetejére szerelt napelemek biztosították. Egy alig több mint 250 lakost eltartó szigeten!

Az épületben kis helytörténeti múzeum is helyet kapott, számos régi fényképpel, tárggyal, és egy hagyományos csónak rekonstrukciójával.

Egy gyors körséta után a nagy melegre való tekintettel azonnal az óceánba vetettük magunkat. A hosszúkás alakú sziget északi csücskén találtunk egy ígéretes kis öblöt, ahonnan viszonylag könnyűnek tűnt a korallzátonyt elérni. Sajnos eddigre a tükörsima tenger képzete már elillant, és a megerősödött hullámzástól a víz is felkavarodott. Ennek ellenére beljebb a vízalatti látótávolság hihetetlenül nagy volt, és először láttam legyező alakú korallokat a szirteken, valamint egy levegővételhez igyekvő tengerikígyót (Laticauda semifasciata).

Fürdés után az erdős részeken kapirgálva három új ikerszelvényesfajt találtam a szigeten, amelyek mind új adatnak számítottak. A még tavaly fogott két fajjal együtt tehát már 5-re emelkedett a számuk, s ebből csak három tartható egyértelműen ember által behurcoltnak, a két új (egy pamatos és egy gömbsoklábú) természetes eleme a helyi talajfaunának.

Este, vacsora után nekiálltunk amiért valójában jöttünk: éjszakai sétán keresgélni az aktív kígyókat és békákat, valamint a feltehetően ilyenkor már alvó, vékony, hosszú testű gyíkokat, a Takydromus smaragdinus példányait. Ez a faj a velünk lévő vendégprofesszor szerint 20 éve még nagyon gyakori volt a szigeten, de a pár évvel ezelőtti, legutóbbi látogatásán már nem talált belőlük egyet sem. Feltételezte, hogy kipusztult az állomány, és ezt akartuk mostani kirándulásunkkal igazolni vagy cáfolni.

Szerencsére alig tettünk néhány lépést a szállástól, a zseblámpa fényében máris megpillantottunk egy száraz növényen pihenő, szép zöld nőstény példányt.

De mielőtt az esti sétát folytatnánk, muszáj néhány szót ejteni a vacsoráról. Rémes volt! Mára már eljutottam odáig, hogy szinte semmin nem lepődök meg a japán konyha különlegességei között, de ez - ahogy érzékeltem - még okinawai kollégáim várakozását is felülmúlta. A választáskor általában bevállalok magam valamit, sokszor mellé is nyúlok, ezért ez alkalommal úgy gondoltam (minden illusztrációs segédlet nélkül), hogy a legegyszerűbb, ha Toda prof választását követem. Már többször jártam úgy, hogy fura megérzés alapján valamit rendeltem, s aztán kiderült, hogy sokkal jobban jártam volna, ha azt eszem, amit ő. Így hát most rögtön rábólintottam, hogy én is "niganá"-t kérek, amire azt mondta, valamiféle keserű sült zöldség. Na hát amikor kihozták, ő is meglepődött: tányérunkon leginkább a fűnyírógépből összevakart zöld, nedvesen csordogáló csomóra emlékeztető anyagba szurkált nyers hal- és polipdarabok voltak. És az íze is olyan volt! Mármint olyan, mintha a fűnyíróból vakarták volna össze. Én nem tudom, milyen zöldség volt ez, de se sütve nem volt, se fűszerezve, és még Toda is otthagyta a felét (amit aztán a lelkes diákok fogyasztottak el). A vendégprof, nyilván jóindulatból, "erabu-sobá"-t rendelt, amit azonnal fölkínált mindannyiunknak. A színtelen levesben fakó húsdarabok és valami sötét bőrszerű réteg úszkált: mint kiderült ez tengerikígyó-leves, amit szárított, füstölt kígyóból csinálnak, a sötét izé meg valóban a kígyó bőre. Hát mit mondjak, meg se kóstoltam, rémlett, hogy ilyet már ettem valahol és nagyon nem ízlett akkor se. Arról nem is beszélve, hogy még élénken emlékeztem, milyen gyönyörű is volt az élő tengerikígyó, amit a délután láttunk a korallzátonyon!

A szigetlakók pozitív számlájára legyen írva, hogy esti sétánkon sok "yashigani"-val, azaz pálmatolvajjal (coconut crab-bel) találkoztunk, ami azt mutatta, hogy legalább ezeket a fenséges állatokat nem eszik. Örültem neki, mert bizony Okinawán már alig akad ezekből az intelligens, gyermekfej méretű rákfélékből, még a Heiwa-dori halpiacon is meg lehet élve vásárolni őket, hogy aztán az emeleten az éttermekben ott helyben megfőzzék a kiválasztott példányt a kedves vendégnek...

Esti sétánkat négy hatalmas akamata, azaz Dinodon semicarinatum (békaevő sikló) fogása, számos béka megfigyelése, további alvó Takydromus-ok és gekkók fényképezése élénkítette. A növőfélben lévő ("dagadó") hold fényénél még egy, a nagy szigetről idevándorolt repülőkutyát (gyümölcsdenevért) is láttam.

Már éjfél is elmúlt mire visszaértünk a szálláshoz, ahol végre a hűtött sörök vártak minket. Jó két órát beszélgettünk még mellettük.

Másnap (vagy inkább aznap) reggel egyedül tettem egy sétát a falu másik oldalán, ahol szép öreg sírokra bukkantam. Mindegyik nyugat felé, azaz Okinawa Chinen-félszigetének ezen az oldalán lévő, nevezetes Seifa-utaki felé nézett.

Találtam egy nagy kék sátrat is, amelyben hatalmas medencékben tengervíz bugyogott. Kiváncsian bementem, vajon mit tartanak vagy tenyésztenek bennük, és némileg meglepődve láttam, hogy a tengeriszőlőnek ("umibudo") is nevezett fürtös moszatfélével vannak tele a medencék. Azt nem tudtam eldönteni, hogy valóban termesztik-e így ezt a növényt, vagy csak frissen tartják a tengerben gyűjtött nagy mennyiséget. Délben, már a szállásról való kijelentkezés után mindenesetre jólesően nyugtáztam az ebéd fogásai között a sashimi mellé rakott, nyilvánvalóan friss umibudót.

Búcsúzóul muszáj idetennem az egy órás, hazafelé tartó komp matrózának fényképét. A jóképű férfi leginkább talán Sean Connery-re emlékeztet.

Látszólag a hideg, téli, sötét hónapokra való otthoni szórakoztató tevékenység, de mindenképpen a tengerpart homokját, azúrkék vizét, szikrázó napsütését felidézni hivatott egyszerű "háziművészet" a "beach glass art". Okinawán a legkülönbözőbb korallstrandokat látogatva a csodálatos vadon élő állatvilág mellett természetesen lépten-nyomon beleütközünk az ember áldott vagy áldatlan ténykedésének globális jeleibe; köznapian fogalmazva tele van szeméttel a tengerpart. Míg ez Kínában, Indonéziában, Malajziában és persze az Adrián, a Fekete-tengeren sajnos tényleg igaz, addig a japán tengerpartokra hála istennek kevésbé lehet elmondani. Szemét persze ide is érkezik bőven a világ minden tájáról, de az ország rend- és tisztaságszeretetének tudható be, hogy a partokat komoly összefogással takarítják, és maguk a japánok szinte semmit nem szemetelnek.

A partok homokjában sok érdekességet is lehet találni, főként apró üvegcserepeket, fémdarabokat, és a civilizált tárgyak legkülönbözőbb részeit a régi kólás üvegtől a villanykörtéig. Keresett emléktárgy a tengeri halászhálók felszínen tartásához használt, kötéllel körbefont nagyobbacska üveggömb - sajnos ezeket ma már egyre inkább helyettesítik a sokkal kevésbé tetszetős műanyag bóják. A kavics-, csiga- és kagylógyűjtögetés mellett tehát jó szórakozás a csiszolt, legömbölyített, különböző színű, áttetsző üvegcserepek felszedegetése. És ebből fejlődött ki a "beach glass művészet", amely ezeknek - és lényegében bármi más, tengerparton talált tárgynak - a felhasználásával készít tetszetős képeket, absztrakt mintákat, formákat. Japántanárom, aki az előző bejegyzésben hastáncolásban mutatta be tehetségét, a tengerparti üvegképek elkészítésében is jeleskedik. Segítségével mi is elkészítettük saját képeinket, amelyek aztán örök élményként emlékeztetnek az okinawai tengerparton töltött kellemes napokra.

Az első lépés a méret, majd a megalkotni kívánt kép témájának kiválasztása. Egy megfelelő papírlapra fölvázoljuk a képet, legalábbis a körvonalát: többnyire valami tengeri témát, halat, teknőst, naplementét, ilyesmit. Nagyjából elképzeljük, milyen üveggel és egyéb darabokkal akarjuk kitölteni a körvonalat, hova kellenek a fontosabb, nagyobb, különleges színű darabok, melyik részt akarjuk kiemelni (például a szemet kis kagylóból, az uszonyt, a farkat koralldarabból, a napot egy üveg vagy pohár fenekéből, stb.). Rajzunkat a már előre levágott üveglap (vagy ha kevésbé törékenyt akarunk, plexilap) alá tesszük, és jöhet a munka (meg a szórakozás) komolyabb része, a hosszas, szórakoztató válogatás a tálcányi, már korábban összegyűjtött és fajtájára, színére szétválogatott üvegek és egyéb cserepek között. Ha többen csináljuk, segíthetünk egymásnak, viccelődünk, beszélgetünk közben, és szép lassan kialakulnak a képek. Az alakon, színen menet közben is változtatunk, hiszen sosem biztos, hogy pont olyan részt találunk, amilyet előre elképzeltünk. De pont ez adja a "művészetet", a képünk spontaneitását.

Ha sikerült összeválogatnunk és a vázlatra helyeznünk mindent, ahogy elképzeltük (és ahogy a rendelkezésre álló darabok kiadták), akkor háztartási ragasztóval egyenként fölragasztgatjuk a darabokat. Vigyázzunk, belülről kifelé haladjunk, hiszen később nehéz beilleszteni a kisebb darabot középre (használhatunk csipeszt!), és persze spóroljunk a ragasztóval is. Igaz, ez jófajta ragasztó, megszilárdulva átlátszóvá válik. Ahhoz viszont kell néhány nap, így hát ha megvan a kép, eltehetjük pihenni a következő alkalomig.

Közben azért megcsinálhatjuk a fakeretet, méretre vágva, pácolva, apró szögekkel és ragasztóval összeillesztve. Lecsiszolhatjuk, bepácolhatjuk a vékony léceket is, amelyek majd a képet a helyükön tartják a végső formájában. Válasszunk ki egy kisebb fehér, lehetőleg négyszögletes üvegdarabot is, ezen lesz a névjegyünk (a művészi kézjegyünk), amelyet piros festékkel, vékony ecsettel rajzolunk rá. Ez gyorsan megszárad, s utána ezt is fölragaszthatjuk valamelyik sarkába a képünknek.

Néhány nap elteltével folytatjuk a munkát. A megszáradt, a képet alkotó üvegdarabok közét híg, fehér cementoldattal töltjük ki, ezt egyszerűen az ujjunkkal kenjük bele a résekbe. Nem kell se spórolni vele, se sietni, a cement lassan szárad és a fölösleg nedves ruhával a végén könnyen eltávolítható. A lényeg, hogy átvilágítva, a fény felé tartva a formánk tényleg teljesen felismerhető legyen (hiszen az üvegdarabok sosem fognak egészen pontosan illeszkedni, ezért kell kitölteni köztük a rést). Nem mondtam még, de az egész kép (majd készen) átvilágítva lesz igazán látványos: tehetjük majd az ablak elé, de azért is használunk szélesebb fakeretet, hogy az üveglap mögé akár egy kislámpát is rögzíthessünk, amely majd hangulatos esti fényt ad a jelenetnek.

A cementezés után megint várni kell, legalább néhány órát. Miután a kitöltés is megkötött, még hátra van egy nehéz, de szép munkarészlet. Az üres felületet vékonyan, egyenletesen bekenjük a fehér háztartási ragasztóval, ehhez kis méretű spatulát használjunk. Ha megvan, az egész képet - mint amikor a süteményre díszítésül porcukrot szórunk - behintjük a már előre begyűjtött és esetleg átszitált finom homokkal. A homok kiválasztása nagyon fontos, nem minden szigeten és nem mindenütt terem hintésre alkalmas, igazán finomszemű, hófehér korall- vagy kvarchomok. Okinawa közelében Tonaki-jima szigetéről hoztam két zacskóval Kanakónak ilyen szép homokot, és most nagy örömmel használtuk ezt fel képeinkhez. Amikor megvagyunk vele, a felesleget egyszerűen lerázzuk, leszórjuk a képről, esetleg egy kis szobaventillátor fuvallatát is igénybe vehetjük. Kézzel ekkor már nem szabad hozzáérni a képhez, nehogy elcsúfítsuk a homok egyeneletesen vékony rétegét.

Megint pihentetés, szárítás következik. Ennek is órákig, esetleg napokig kell tartania. Még ha a homok meg is szilárdult már, átvilágítva még esetleg sötét foltok láthatók, amik azt mutatják, hogy a ragasztó még nem száradt meg tökéletesen, még nem vált mindenütt hibátlanul átlátszóvá. Ha ez is bekövetkezik a kép meglepően szép lesz, a homok gyönyörű egyenletességgel beborítja az alak környezetét, s a lapot a vékony lécekkel a helyére illesztve (ragasztóval rögzítve) az egész alkotás megkapja végleges küllemét.

Az Okinawai Nemzeti Színház vadonatúj intézmény, 2004 januárjában nyitották meg. Maga az épület is impozáns, modern, figyelemfelkeltő, de egyben elegáns is. Ha az ember észak felé az 58-as úton közelíti Nahát, és nem a zsúfolt, sűrű belvárost választja, hanem a tenger felőli, tágas utakat és hidakat, akkor a kikötők között az egyik széles, levegős sarkon terpeszkedik a hatalmas, gyönyörű betoncsipkékkel díszített épület. Széles sétány, zöld park veszi körül, ahova még akkor is érdemes ellátogatni, hogy ha nem akarunk egy előadásra beülni, hanem csak kívülről csodáljuk meg az okinawai művészet fellegvárát.

Az 1972-ben Japánnak visszaadott Okinawa önmagára találásának, önálló arculata kialakításának és értékes, 450 éves történelme és kultúrája felelevenítésének még a 40 évet sem elérő rövid folyamata egyik lépcsője a Nemzeti Színház. A folyamat többek közt olyan jelentős történelmi állomásokkal fémjelzett, mint a világháborúban megsemmisült Shuri Kastély újraépítése (1992), a körülötte lévő park rendezése (2000), vagy az új Prefekturális Múzeum felépítése és megnyitása (2003).

A Nemzeti Színház - mintegy hallgatólagos elismeréseként annak, hogy Okinawa és a Ryukyu-szigetvilág különálló, sajátos terület, amely éppenséggel Japán része - határozott célul tűzte ki, hogy előmozdítsa, népszerűsítse a csendes-óceáni, kelet-ázsiai kulturális kapcsolatokat, ezen belül pedig elősegítse Okinawa hagyományos művészeti módjainak, zenéjének, táncának és drámáinak a megőrzését. Egyik legfontosabb eszköze ennek a "kumiodori", egy sajátságos riukiu művészeti forma, amit talán "elbeszélő táncelőadásnak" lehetne fordítani.

A Nemzeti Színház programját tehát javarészt a "kumiodori" előadások teszik ki, amelyek tradicionális riukiu, japán (kabuki) és kínai elemekkel tarkítottak. A műfaj megalkotójának Tamagusuku Chokunt tekintik, aki 1684 és 1734 között élt, és eredetileg öt híres előadást (történetet) hozott létre, amelyet aztán számos újabb követett. Ma körülbelül 70 klasszikus kumiodori előadást tartanak számon.

Az előadások témái a konfúciánus erkölcs főbb jellemzői, a lojalitás, a hazafiasság, a hűség, az elkötelezettség köré csoportosulnak. Bár a műsorokkal hagyományosan a Riukiu Királyságot meglátogató, magas rangú kínai és más nemzetbeli tisztviselőket szórakoztatták az udvartartásban, később ezekkel az előadásokkal szerepeltek a satsumai shógunok és az edoi császárok előtt is. Manapság pedig a fennkölt erkölcsi értékeknek a mindennapok emberéhez való leszállításául szolgálnak.

Az Okinawai Nemzeti Színházban a kumiodori mellett hagyományos riukiu táncelőadásokat (hasonlóan a Shuri-kastélyban rendszeresen bemutatottakhoz), klasszikus történelmi drámákat, népművészeti előadásokat, zenei esteket (például a tradicionális okinawai háromhúros gitáron, a sanshinon előadottakat), és modern zenei eseményeket is tartanak. Egy ilyen utóbbi, igazán modernnek és némileg talán meglepőnek tekinthető előadóestre, a "Shimmy Explosion"-ra kaptunk jegyeket - japántanárom révén - augusztus 7-ikére.

A meglepetést a Shimmy Explosion azzal szolgálta, hogy ez valójában két hastáncos magániskola, a  Studio Claverio és a Ryukyu Belly Dance Priscilla tanulóinak és tanárainak önálló, egész estés bemutatkozása volt. Azt hiszem nem kell magyarázni, hogy mondjuk a budapesti Magyar Nemzeti Színházban elég nehezen lenne elképzelhető hastáncos lányok vidám forgataga esti főelőadásként! Itt Okinawán azonban, ahogy az talán már a fenti jellemzésből is kiderült, a tánc és a zene szorosan összeforrott a hagyományos művészettel, ezért ennek más elemekkel, a keleti, arabos hastánccal, sőt a kubai, dél-amerikai spanyolos táncokkal, salsával és rumbával való kombinálása sem tűnt szentségtörésnek. Éppen ellenkezőleg, az igazán ügyes válogatás és rendezés révén kifejezetten szórakoztató, magával ragadó és látványos előadásban lehetett részünk!

Okinawa csodálatos partjairól és kristálytiszta tengeréről, gazdag korallzátonyairól híres. Sűrűn találni eldugott, hangulatos partszakaszokat, homokosat és sziklásat, ahol kedvünkre élhetünk a tengerimádatnak.

Vannak azonban nagyon népszerű, hófehér homokkal borított, és a parton sokféle szolgáltatással, zuhanyzóval, öltözőkkel, wc-kkel, éttermekkel, kölcsönzőkkel ellátott strandok is. Ezeken a partokon hálóval bekerített részen felügyelnek a megfigyelő toronyból a fürdőzőkre, hogy esetleges balesetkor azonnal segítségre lehessenek. A háló a forró augusztusban néha tömegesen megjelenő, veszélyes csípésű kockamedúzák ellen szolgál védelmül. A partról hangosbeszélőn közlik a fontos információkat a vendégekkel, és mindenféle vízi szórakozásra, vízisíre, banánhajózásra, paplanernyőzésre lehet jegyet váltani.

Ezeket a civilizált strandokat sűrűn látogatják a helybeli japánok, de az északi fő szigetekről ide a paradicsomba érkező japán turisták, és az itteni katonai bázisokon élő amerikaiak is nagyon kedvelik őket.

Bár én jobban kedvelem a természetes partokat (még akkor is, ha fürdés után nincs mivel lemosni a ránkszáradt sóréteget), megértem azokat is, akik nehezen szakadnak el a kényelemtől és azt támogató pénzes szolgáltatásoktól. Az azonban, amivel a nishiharai Marine Park-ban találkoztunk, felülmúlta elképzeléseimet: a gyönyörű parti homokot ugyanis szemmel láthatóan máshonnan hozott, hatalmas kupacokból óriási munkagépek terítették szét a strandolók kedvére!

Hallottam én arról, hogy egyes japán strandokra, így Okinawára is, például Chatan amerikai városka jól körülhatárolt Sunset Beach-ére vagy a ginowani Tropical Beach-re máshonnan (talán Ausztráliából vagy Új-Zélandról) hozzák a homokot, de mivel sosem láttam konkrétan a partépítést, az egész úgy nézett ki, hogy a tenger valahogy ezt a beavatkozást is magáévá teszi, elnyeli, elsimítja. Itt a nishiharai strandon (ráadásul főidényben) láttam először, hogy a szép, aprószemű, nyilván tengeri homokot tényleg kotrókkal terítik el, és így építik ki az amúgy akár természetesnek is tűnő, kellemesen kifutó lankás homokpartot.

E kissé illúzióromboló tapasztalat ellenére nagyon élveztük a némileg valamelyik budapesti uszodára emlékeztető fürdőzést.

Már öt éve mondogatják, és most július 24-én éjfélkor be is váltották, hogy itt Japánban az összes tv-adás digitális lett, és ezzel együtt megszüntették az analóg műsoradást. Ez azt jelenti, hogy sok öreg tévékészüléket le kell cserélni vagy konvertert kell hozzájuk venni, mert önmagukban a digitális adás vételére képtelenek. Vasárnap éjfélkor a tv-társaságok telefonjai szinte felforrósodtak a több tízezer reklamációtól, hogy miért tűnt el egyszerre képernyőjükről a műsor, és miért csak zizegő szürkeséget látnak?

Az emberek már csak ilyenek: bár évek óta reklámozták, hogy az analóg adás meg fog szűnni és a régi készülékek nem lesznek alkalmasak az új technikájú műsor vételére, mégis mintegy 700 ezer háztartásban nem tettek semmit, hanem talán csodára várva bíztak abban, hogy kedvenc műsoraiktól nem kell hirtelen megválniuk. Nem kellett volna, ha a készüléket időben lecserélik: a boltok nagy része ingyen bevette az elavult gépeket, ha egyúttal új digitálist vásároltak ott náluk. Itt Okinawán 200 ezerre becsülik azoknak a háztartásoknak a számát, amelyek adójukból leírhatták a tv-készülék cseréjét: ezek közül 17 ezren kaptak ingyen új digitális tunert a tévéjükhöz.

Egész Japánban 80 millióra teszik az elavult, használhatatlanná vált televíziók számát. A folyamatos előrejelzésnek köszönhetően a szétszerelésre specializálódott lerakóhelyeken az évi kb. 9 milliós átvételi szám 2010-ben megduplázódott, s jelenleg már nem képesek megbirkózni a rájuk ömló roncsáradattal. Egy állami program, miszerint a 20 hüvelyknél kisebb átmérőjű tévéket a hasonló NTSC-rendszerű országokba, a Fülöp-szigetekre, Mianmarba és Peruba szállítják olcsó eladásra, szintén bedugult: a nyereség készülékenként már kevesebb mint 100 yen.

Eljutottunk tehát odáig, hogy a tévéjüktől megválni kívánó tulajdonosok kénytelenek fizetni, hogy szobájukat ne csúfítsák tovább a használhatatlan monstrumok. Nekem két ilyen tévém volt: az egyiket, egy kis Oriont még a legelején kaptam az egyik hallgatótól (persze most már nem kérte vissza...), majd tavaly az egyetemről selejtezéskor hazavittem egy nagy laposképernyős Sonyt is. Ekkor még azt mondták, hogy az amerikai katonai TV-csatorna, az AFN (American Forces Network) nem vált digitálisra, és földi adásait is nézhetem majd régi analóg készüléken. Ez annyiban lett igaz, hogy a satellit-adás tényleg maradt analóg, viszont a földi teljeséggel meg is szűnt, így az én tévém is (amikor július 30-án visszaértünk Ausztráliából és Tajvanról) minden csatornán tökéletes "hóesést" sugárzott, kedvesen sisteregve. Ahhoz, hogy továbbra is nézhessem az AFN-t, önálló műholdas tányért kellene felszerelnem, vagy kábeltévére előfizetnem, természetesen ez utóbbi esetben már digitális vevővel.

Mivel úgyse néztem sokat tévét, különösen nem a bugyuta japán vetélkedőket, ezért aztán úgy döntöttem, megszabadulok a készüléke(i)mtől. Bepakoltam őket a kocsiba és irány a Camp Hansen mögött - már korábban fölfedezett - szemétlerakóhely; gondoltam ezzel megspórolom a ház elé kitett és a ginowani önkormányzatnál vett 400 yenes matricával ellátott "elvihető!" procedúrát. Igen ám, de rosszul számítottam: a szemétlerakó a tévét veszélyes hulladékként kezeli (a képcső bevonata és talán más kémiai elemek miatt), ezért simán elutasította az átvételt. Ezután két napig furikáztam a tévékkel a kocsiban, mire többféle információ szerint újra próbálkoztam a Kurashiki-víztározó közelében lévő hatalmas szeméthegynél.

A szemétlerakónál - ez is egy hihetetlen okinawai részlet - azzal a fickóval találkoztunk, aki előző nap Nahában a Shuri kastélynál motorján ülve furán kerülgette a parkoló kocsikat, én azt hittem feltörésre alkalmas autót keres, majd meg is szólított minket tiszta angolsággal, hogy nem kérünk-e segítséget. Ott kissé bizalmatlanul elutasítottam, most meg itt a szemétlerakónál ugyanő fogadott, rögtön meg is ismert, és kérdezte, miben segíthet? Most már elfogadtam a segítségét, és mutattam neki a két megszabadulásra vágyó tévémet. Egy kicsit ingatta a fejét, majd elmagyarázta, hogy először a postahivatalhoz kell mennem, ahol kitöltök egy bonyolult szemétlerakó-igénylő lapot, fizetek természetesen, és visszajövök "oda a sárga épülethez".

Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet, miután mindez megtörtént (és fizettem majdnem 6000 yent), tévéim csatlakoztak a raktárban már szomorúan várakozó, több száz halálraítélt társukhoz.

Kifelé menet még megcsodáltuk a milliónyi fém sörös- és kólásdobozt és egyéb szemetet halomba söprögető hatalmas gépeket, majd távozóban visszaintegettünk a szeméthegy tetején kotorászó markolónak...

Ez az érdekes jelenség már szinte ideérkezésem óta foglakoztat, amikor felfedeztem (persze irodalom is volt róla bőven), hogy a szép színes, nagy testű Riukiaria ikerszelvényesek ultraibolya fényben kékeszölden világítanak. Vettem egy kombinált kézi elemlámpát, amelynek oldalt rövid fénycsöves világítóteste van, és a fénycsövet kicseréltem egy "black light"-ra, amit az akváriumok díszvilágításának emelésére szoktak használni. Valójában egy 350 nanométer hullámhosszon sugárzó ultraibolya fényforrásra tettem így szert.

A Xystodesmidae családba tartozó karimás ikerszelvényesek (Polydesmida rend tagjai) mind világítanak, ezt már észak-amerikai kutatók is felfedezték. A jelenség nagyon hasonlít a skorpióknál is jól ismert tulajdonságra: a ragadozó, aktívan vadászó skorpiókat a viszonylag kevés zavaró búvóhelyet jelentő sivatagban éjjel könnyű egy erős UV-zseblámpa segítségével megtalálni. A déli Riukiu-szigeteken is élő skorpió (Isometrus europaeus) esetében ez kevésbé válik be (kéreglakó fajról van szó), de az UV-jelenség nála is működik.

Bármennyire jól ismert is a jelenség, szinte semmiféle érdemleges magyarázat nem született arra, hogy miért is alakulhatott ki ezeknél az állatoknál. Először nézzük meg, mi is a fizikája ennek az egész dolognak!

A természetes fény (napfény) számunkra látható tartománya a kb. 400 nanométertől (nm) a 720 nm-ig (az ibolyáslilától az élénkpirosig) terjedő tartomány. A 400-nál rövidebb hullámhosszú sugarak az ultraibolya, a röntgen és a gamma-sugarak (ez utóbbiak hullámhossza már a nanométer - önmagában is a méter milliomodrésze - ezredrésze alatt van). A másik irányban az infravörös, majd a rádióhullámok következnek (először az FM, aztán az AM), amelyek hullámhossza már a 100 métert közelíti. Ahogy nő a hullámhossz, úgy csökken a sugarakkal átvitt energia, tehát a gamma-sugarak nagyon magas energiatartalmúak, a rádióhullámoké viszont nagyon alacsony.

Ultraibolya megvilágítás hatására (tehát energiával gerjesztve) egyes anyagok molekulái különbözőképpen, fénykibocsátással reagálnak. Tehát a számunkra nem látható ultraibolya hullámok energiáját alacsonyabb energiájú, hosszabb (már számunkra is látható) hullámhosszú fény formájában sugározzák vissza. Attól függően, hogy ez azonnal bekövetkezik-e vagy csak késleltetve, beszélhetünk fluoreszcenciáról és foszforeszcenciáról (fluoreszkálásról és foszforeszkálásról). Ez utóbbira inkább csak néhány ásvány képes, előszeretettel mutogatják őket ásványgyűjtemények sötétkamráiban. Fluoreszkálni viszont, ahogy láttuk, számos élőlény képes.

Ettől a passzív jelenségtől fontos elválasztani egyes élőlények aktív fénykibocsátásának jelenségét, a biolumineszcenciát. Ebben az esetben mindig valamilyen energiabefektetésről, biológiai vagy kémiai energiaforrás (többnyire ATP) felhasználásáról van szó, a folyamatban enzimek vesznek részt, az egész tehát egy biokémiai reakció. Biolumineszcenciára (pl. a szentjánosbogár fényjelzéseire) csak élő lények képesek, míg a fluoreszcencia (még ha élőlényekről is van szó) "csak" az élőlény anyagainak élettelen, biofizikai tulajdonsága. Elpusztult ezerlábútöredék is képes fluoreszkálni, sőt az alkoholban őrzött gyűjteményi példány is világít még néhány hétig (csak ultraibolya fénnyel megvilágítva, természetesen). 

Visszatérve a riukiui ezerlábúakra, megfigyeltem, hogy szinte minden faj más-más mintázatúnak tűnik az ultraibolya fényben. Azaz kitint és meszet tartalmazó, merev kutikulájuk nem egyformán (némileg a természetes fényben is eltérő, színes mintájuknak megfelelően) fluoreszkál.

A nemrég leírt két új faj, a Riukiaria maculata (Tanega-shima szigetéről) és a Riukiaria mundyi (Yonaguni-jima szigetről) fluoreszkáló mintázata is eltér, erre a tudományos cikben is felhívtam a figyelmet.

A skorpióknál már sokat vizsgálták, és végül megállapították, hogy a fluoreszkálás a kutikula egyik felső rétegében lévő festékanyaghoz kötődik, amely a külső váz merevítésében, keményebbé tételében is szerepet játszik. Már itt felmerült, hogy esetleg az egész jelenségnek nincs is evolúciós, adaptív, szelekciós magyarázata, hanem egyszerűen egy szilárdító molekula "melléktulajdonságáról" van szó, azazhogy történetesen éppen fluoreszkál ultraibolya fényben.

A kísérletek, amelyekkel sorra próbálkoztak bizonyítani (még mindig skorpióknál) a fluoreszkálásnak az esetleges élőhelyválasztásban, a párválasztásban, a zsákmányszerzésben, a ragadozók elleni védekezésben betöltött szerepét, tulajdonképpen semmi elfogadható eredményre nem vezettek.

Kétféle dologról van itt szó (amelyek némely tudományos cikkben még össze is keverednek): az A esetben megvilágítjuk az állatot ultraibolya fénnyel, és a közvetlenül visszatükröződő, már számunkra is látható, kékeszöldes fényt érzékeljük; mivel azonban UV-lámpája nincsen az emberen kívül semmilyen más élőlénynek, a B eset a feltételezett valós szituációt mutatja: vajon természetes fény hatására egyes élőlények képesek-e az állat által kibocsátott UV-fényt érzékelni?

Ez azonban mégsem felel meg a valóságnak, hiszen a biofizika (az energiamegmaradás) törvénye szerint semmilyen anyag nem képes (passzívan) a természetes fény hatására rövidebb hulámhosszú, azaz magasabb energiájú sugárzást "visszaverni". Azok a vizsgálatok tehát, amelyek a ragadozók UV-érzékelését vizsgálják (a fluoreszcens zsákmányállatok tekintetében) tévúton járnak. Azt pedig, hogy maguk a fluoreszcens állatok (a skorpiók) mit érzékelnek egymásról természetes fényben (tehát mesterséges UV-megvilágítás nélkül), egyelőre nem tudjuk.

A dolgot még bonyolultabbá és nehezen érthetővé teszi az, hogy a Xystodesmidae ikerszelvényes-család minden faja (valójában az összes Polydesmida) tökéletesen vak, semmilyen szeme vagy szemcsökevénye nincsen. Náluk tehát még a skorpióknál esetleg felmerülő, fajon belüli, egyedek közötti kommunikáció sem igen jöhet szóba. Marad az a magyarázat, hogy bizonyos szilárdító vagy festékanyagok véletlen melléktermékként fennmaradt tulajdonságáról van szó. De akkor miért nem jellemző ez minden ikerszelvényesre egyformán?

Mi mindenesetre egyrészt gyönyörködhetünk a sötétben világító állatokban, másrészt felhasználhatjuk a jelenséget például a fajok elkülönítésére, vagy az éjszakai erdőben való megtalálására...

OIST = Okinawa Institute of Science and Technology. Egy új, 21-ik századi intézmény, amelyet Okinawa (szerény véleményem szerint viszonylag elhanyagolt, perifériális helyzete kompenzálásául) kapott a japán államtól. Grandiózus elképzelés, amelyet 2001-ben hirdettek ki, hogy középpontba helyezze, de legalábbis fellendítse Okinawa tudományos életét, szellemi hozzájárulását Japán és a világ tudományos és technológiai kutatásához. Mivel ehhez nemzetközi szintre emeléshez van szükség, hamar felismerték, hogy az eszköz külföldi kutatók meghívása. Ehhez Okinawa valóban megfelelően csábító környezet. Az intézmény első igazgatójának sikerült is egy Nobel-díjast meghívni: Sydney Brenner neurológus kutatót. Ő Dél-Afrikában született 1927-ben (tehát jelenleg 84 éves), és 2002-ben kapott orvosi Nobel-díjat az idegrendszer kialakulásának, fejlődésének feltárásában elért alapvető eredményeiért, melyet a Caenorhabditis elegans nevű fonálférgen mint modellorganizmuson végzett.

Az intézmény kutatási területeinek céljául elsősorban idegrendszeri, egyedfejlődési, molekuláris biológiai és számítógépes modellezési irányokat jelöltek ki. De a három tervezett hatalmas kutatóegység teljes felépülésekor (jelenleg egy működik) a vizsgálatokat környezetbiológiai, ökológiai irányokban is ki óhajtják terjeszteni - természetesen továbbra is a (divatos) molekuláris módszereket szem előtt tartva. A most működő 31 kutatócsoport (élükön kb. fele-fele arányban japán és külföldi "principal investigator"-okkal) főként biofizikai, idegtudományi, számítógépes modellező, molekuláris biológiai, fejlődésbiológiai, molekuláris genetikai kutatásokat végeznek. A publikációk megcélzott szintje: Nature és Science folyóiratok.

Az intézmény másik, nagyratörő terve, hogy 2012-től magas szintű egyetemmé alakul, ahol a jövő nemzedékének - remélhetőleg Nobel-díjakat elnyerő - kutatóit képzik majd...

Június 18-án a "Science meets Art" című kiállítássorozat első rendezvényén, Shinman Yamada okinawai (Yomitan) kerámiaművész alkotásainak bemutatóján vettem részt. A kiálítást az OIST jelenlegi megbízott elnöke, Jonathan Dorfan (középen, világos ingben) nyitotta meg.

Két kép a kiállításból: A másodikon a művész áll egyik alkotása előtt. A "kiégett köcsögökre" (bocsánat :-)) emlékeztető darabok a Föld és az Élet keletkezését hivatottak szimbolizálni...

Amíg otthon voltam, két tájfun is átsöpört Okinawán. Ez szokatlan, májusban, nagyon korainak minősül. Ráadásul a második, pont az érkezésemet megelőző hétvégén, úgynevezett "szupertájfun" volt! A Songda becenévre hallgató óriás 200 km/óra sebességgel száguldott végig a szigeten, mindössze 3 óra alatt szombatról vasárnapra (május 28-29) virradóan, meglehetős károkat okozva. Körülbelül 270 ezer otthon maradt rövidebb-hosszabb időre elektromosság nélkül, az utcákon autókat borogatott fel a szél és a vele járó iszonyúan sűrű és erős felhőszakadás. Fák ezrei törtek darabokra, ágak, levelek, sőt tövestől kifordult fák hevertek mindenfelé a vihart követően. A Kokusai Dorin kirakatok vastag üvegei törtek be, északabbra házak, garázsok hullámlemez tetejét szaggatta fel a tájfun és dobálta el darabokban másfelé. Közlekedési lámpák és utcai távvezetékek szakadtak le, az őket tartó oszlopok fordultak ki tömegesen. Mindezt közlekedési balesetek is követték.

A mezőgazdaságot is jelentősen érintette a tájfun, becslések szerint Okinawa népszerű goya- (keserű uborka-) termésének 80 százaléka megsemmisült, de más uborka-, saláta- és gyümölcsültetvények is tönkrementek.

Amikor kedden visszaérkeztem Okinawára, még mindig törött ágak, lehullott levelek, fölborult cserepek és biciklik vártak mindenfelé. Ami a legjobban feltűnt, hogy az állva maradt fák levelei is mind megbarnultak, mintha megégtek volna. Azt mondták, hogy nem csak a szél miatt, hanem a fölkapott és rájuk permetezett, erősen sós tengeri pára perzselte meg a leveleket. Némelyik fa úgy nézett ki, többet ki se hajt. De alig két hét elteltével szépen látszott, hogy a vegetáció hozzá van szokva az ilyen viharokhoz (Okinawán 60 éve nem volt ilyen erős tájfun), és már dugták is ki friss zöld hajtásaikat.