Ez a századik bejegyzés. Szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan elszállt a majdnem 3 év (valójában pontosan 30 hónapot töltöttem Okinawán).

Mi legyen? Számvetés? Az még kicsit korai, túl frissek az élmények. Búcsúzás? Szerencsére az sem: már eldőlt - nagy örömömre -, hogy augusztusban újra visszajöhetek egy rövidebb időre. Hát akkor? Talán némi személyesebb hangú levél arról, mit is hagyok itt a nyárra.

Először is a lakásomat. Mármint azt szó szerint "elhagyom", ugyanis teljesen ki kell költöznöm belőle. Ez egy egyetemi lakás volt, három szobás, egyenként "hat tatamis" (Japánban ebben mérik a lakások alapterületét, egy tatami - rizsháncsból szőtt, drága "padló" - nagyjából 1 x 2 méter, tehát 6 tatami, trükkösen, mozaikszerűen lerakva kb. 12 négyzetméternek felel meg.) Teljesen üresen kaptam, az egyetemhez közeli tanári lakótelepen, hihetetlenül alacsony lakbérért és rezsivel (nem akarok senkit elkeseríteni otthon, de a kettő együtt nem éri el az itteni fizetésem 5 százalékát!).

Telepakoltam néhány bútorral, az egyik (szalagparkettás) szobába ággyal, íróasztallal, könyvespolccal, de főleg könyvekkel, emléktárgyakkal, korallokkal, mindenféle gyűjtögetett holmival. A bútorok egy részét használt boltban vásároltam, a cuccok legtöbbjét azonban egyszerűen guberáltam, az egyetemről, a lakótelepről, akárhonnan. Mindent kidobnak a japánok (sajnos): innen lett mikrohullámú sütőm, kávéfőzőm, fűtőtestem, faliórám, rádiós cd-lejátszóm, de még mosógépem és gurulós karosszékem is. Beruházni, újonnan venni egyedül a hűtőszekrényt és a légkondicionáló készüléket kellett: ezeket meg is próbálom eladni most, hogy kiköltözöm. Őrültség, mert az utánam jövő ugyanúgy kezdhet mindent elölről: nem is értem, miért kell például a rendesen felinstallált légkondit leszereltetnem és elvinnem.

Két nagy kartondobozt készítek: az egyikbe azt pakolom, amit air cargóval hazaküldök: 850 yen lesz kilónként. A másikat itt hagyom a barátaimnál, hogy még augusztusban újra használni tudjam. Akkor már az egyetem Nemzetközi Szálláshelyén kapok egy kutatói apartmantot, a rövidebb időre, reményeim szerint nagyjából teljesen felszerelve. Mondjuk ágyneműt meg evőeszközt, edényeket, nyilván nekem kell oda is vinnem magammal.

Itt hagyom, szétosztogatom a virágaimat, a bútorok egy részét (konyhaasztal, székek, fogasok), elajándékozom a mosógépet, a mikrohullámú sütőt, a ventillátorokat, a maradék élelmiszert, fűszereket. A tartósabb holmik, a ruháim és az okinawai könyveim egy része bedobozolva várják, hogy visszajöjjek. Remélem a "tsuyu", az esős évszak nem fog nagy kárt tenni bennük: párátlanító dobozokat rakok melléjük a penészedés ellen.

Lemondtam az internetet (a lakásba én vezettettem be az ADSL-t), a betegbiztosításomat, s a héten visszaküldöm a két és fél éve napi 100 yenért bérelt japán telefonomat. Azt ígérték, ősszel ugyanezt a készüléket, ugyanezzel a számmal kapom vissza. A betegbiztosítást is újra kell majd kötnöm, hogy a nyáron ne fizessem ezeket fölöslegesen.

Az egyetemen szerencsére megtarthatom a szobasarkomat, megvárja az öt hónapot minden. Körülbelül 50 szigeten jártam, több mint 3000 fiolányi állatkát gyűjtöttem, rengeteg közöttük az újdonság, a revízióra váró, a referenciapéldány. A szigetek száma azért csak körülbelül 50, mert nem egyértelmű, mit számoljak külön szigetnek: itt Okinawa körül jó pár össze van kötve híddal, mások kicsikék, alig többek mint egy tengerben álló szikla, és lehet vitatkozni azon, melyik számít önálló szigetnek az ikerszelvényesek és más talajállatok szempontjából. Vigyáznom kell, hogy a gyűjtött anyag ne száradjon ki, a fiolákat feltöltöm alkohollal és szépen fölcédulázva, rendezve hagyok itt mindent. A más múzeumokból kölcsönzött példányokat már mind visszaküldtem, a friss gyűjtés egy kisebbik részét pedig hazaviszem, hogy otthon, a Természettudományi Múzeumban addig is folytathassam a munkát.

Itt hagyom tehát az egyetemet (The University of the Ryukyus, "Ryukyu Daigaku"), ahova naponta bejártam, a Trópusi Bioszféra-kutató Központ ("Nettai Seibutsu-ken Kenkyu Sentaa") épületét, a parkot a tóval, híddal, az egyetemi menzát és a felette lévő emeleten a hasznos dolgokat áruló boltot. Barátokat, ismerősöket: a három másik okinawán élő magyart, akikkel olyan jó volt gyakran találkozni, magyar szót váltani. Az autóm megvár, kölcsönadom a nyárra nekik, ők fogják használni. Ráérek majd télen eladni: még le kell vizsgáztatnom, sajnos a "shaken"-je pont azalatt járna le, amíg nem vagyok itt.

Gondoltam arra is, hogy mi lenne ha hazavinném? Valószínűleg elég drága lenne, meg hát jobbkormányos, az nem igazán nyerő otthon. Pedig milyen buli lenne végigvezetni vele hazáig, mondjuk a Transzszibéria Expressz mentén!  De hogy kelnék át vele Japánból Kínába? Biztos többen ismerik már a poént: ha a Google Maps-ben útvonalat terveztetünk "Japánból Kínába" beütéssel, akkor a tengerátkelési szakaszon azt ajánlja: "Jetskivel át a Csendes-óceánon"! Kipróbáltam, még Okinawáról, Ginowanból is ezt javasolja, a 36-ik pontban... :-))

Nem baj, a hétvégeken még elmegyek, kirándulok keveset, hogy magamba szívjam a tengeri levegőt, a békét, az energiát. Úgy érzem, életem legszebb időszakát töltöttem itt, ebben a szubtrópusi szigetvilágban. Okinawa Mi Amor.

Már rég meg akartam írni, hogyan is szereztem meg a japán autóvezetői különbözeti vizsgát Okinawán. Ez azért érdekes, mert a szigeten szinte teljesen elhanyagolható a tömegközlekedés: van ugyan ritkás buszjárat és néha látok is "szegény" embereket ácsorogni a buszmegállóban, de mindenkinek, minden családnak van autója (legalább kettő), és Nahán, a fővároson kívül képtelenség bárhova is ésszerűen eljutni autó nélkül. Motor, robogó is gyakori az utakon, kerékpár már annál kevésbé, mert a táj itt-ott hihetetlenül meredek, szabdalt, nem túl kellemes a biciklizésre. A motor lehetőségét meg a gyakori esőzés, viharos szelek, tájfunok miatt vetettem el...

Először ugye azt kell tudni, hogy létezik magyar nemzetközi vezetői jogosítvány. Ez vacak (bár állítólag EU-szabványos), mert ronda, kellemetlen méretű (nem fér be a zsebbe), ráadásul magyarul van az egész, illetve csak benne van egy kihajtható oldal, ahol számozással van jelölve idegen nyelveken, hogy melyik rubrika mit is jelent. Eszméletlen egy idióta dolog, a külföldi rendőrnek teljesen érthetetlen és hosszú percekig kell elmagyarázni, hogy hogyan is működik. Amikor Iriomote szigetére mentünk, autót szerettem volna bérelni, és persze kellett hozzá a nemzetközi jogsi. Odaadtam a nőnek, aki felváltva nézett rám és a kakiszürke füzetecskére, hogy ez akkor most mi? Mondom neki, hát a magyar (európai uniós) nemzetközi vezetői engedély. Azt mondja, ilyet még nem látott, nem fogadhatja el, nem tudja az autót odaadni. (Mindezt egy olyan szigeten, ahol kevesebb mint kétezren laknak, egy a szigetet háromnegyedig körbeérő főút van, egyetlen jelzőlámpával ami mindig zöld, csak azért, hogy az általános iskolásoknak meg tudják mutatni, milyen is egy közlekedési lámpa...)

Mondom, de hát ez van, mi ilyenek vagyunk, magyarok, tessék utánanézni. És most láss csodát (ez Japán!), a nő kinyitotta számítógépén az internetet, rákeresett a magyar (nemzetközi) jogosítványra, és egy perc múlva közölte, tényleg, ilyen, oké, elfogadom...

Na hát ezek után határoztam el, hogy leteszem a japán autóvezetői engedélyhez szükséges különbözeti vizsgát.

Még azzal is illik tisztában lenni (követségi tájékoztatás alapján), hogy létezik ugyan egy egyezmény Magyarország és Japán között, hogy kölcsönösen elfogadják egymás vezetői engedélyét, de valójában ezt az egyezményt a japán fél nem írta alá, a magas magyar baleseti statisztikákra hivatkozva. Nálunk azonban úgy van kihirdetve, mintha érvényes lenne (ez meg Magyarország, ugye), de szerencsére a japán rendőröknek fogalmuk sincs erről az egészről, ezért ha szerencséje van a magyar turistának, legyintenek és elengedik a sima ellenőrzéskor. Na de mi van, ha az ember majdnem három évet él kinn? És valami történik az úton?

Ahogy az elején írtam, az autó Okinawán majdnem nélkülözhetetlen. Ehhez meg is vannak a feltételek: az első fizetésemből vettem egy használt kiskocsit, amelyet aztán később nagyobbra cseréltem. Kissé röhejes módon, ezzel az autóval jártam a vezetői vizsgára: miután kétszer nem mentem át, kisétáltam a vizsgapályáról, beültem a kocsimba és hazavezettem a rendes forgalomban... Nemzetközi vezetői engedélyem ugyanis, gondoltam én, egy évig biztosan érvényes... (vagy legalábbis meg tudom majd a rendőrnek magyarázni). A vizsgám harmadszorra sikerült és a lelkiismeretem megnyugodhatott. Na de ne menjünk ennyire a dolgok elébe...

Szóval megyek le az autós vezetői vizsga irodájába, ami Naha egyik kevésbé forgalmas részén van, jó szűk fogadóidőben. Gyorsan kiderül mi következik ebből: kismillió ember gyülekezik már az utcákon, az épület előtt, és mind valamelyik ablakhoz (a 18 közül) vár sorára. Szerencsére van némi angol nyelvű tájékoztatás, hiszen a várakozók jó része külföldi, fülöp-szigeteki, vietnami bevándorló, kisebbik hányada amerikai katona vagy civil. A többség helyi okinawai fiatal, de őket hála istennek már az elején különsorolják, hiszen elölről kell kezdeniük mindent, tanfolyamot, elméletet, satöbbi.

Nekem elveszik a papírjaimat (útlevél, alien registration card, és a nevezetes magyar nemzetközi jogsi), befizetek egy összeget, és máris kapom az időpontot egy írásbeli vizsgára (egyértelmű, hogy csak különbözetit kell tennem), ahol közlekedési helyzetkérdésekre kell majd válaszolni. Az első kör tehát simán megvolt.

Jövök az időpontra, rengetegen vagyunk, beterelnek egy helyiségbe, kapunk ceruzát meg színes, fénymásolt tesztlapokat, és 10 kérdés van, amikre a lehetséges válaszok közül a jó bekarikázásával egy órán belül kell válaszolni. Nem nehéz, szépen le vannak rajzolva a közlekedési helyzetek, mikor merre kell kanyarodni, kinek kell elsőbbséget adni, némelyik tábla mit jelent, ennyi az egész. Csak a balrahajtssal kell vigyáznom, de már hozzászoktam. Az eredményt félóra múlva hirdetik, simán átmentem. A mellettem lévő szegény vietnami nő (A és B csoport van, tehát nem tudtunk egymásról puskázni) sajnos megbukott.

Következő kör: legalább három ablaknál kell különféle papírokkal bajlódni, ki az utcára, be egy másik épületbe, vissza a nagy épületbe, néhol tudnak angolul, néhol nem. A lényeg a fizetés, a gyakorlati vizsga díja, amire rájön a vizsgára igénybe vett autó (egy öreg, batár Toyota Comfort, amilyenek a taxik) bérleti díja (!). Meg sem kérdezem (csak magamban), hogy a sajátomban nem vizsgázhatnék?? Adnak megint egy időpontot, és érdeklődésemre nagy nehezen megmutatják végre (üvegablakon át) a vizsgapályát, illetve a falon kifüggesztett útvonalat. De lesz majd tájékoztató előtte, mondják, jöjjek félórával hamarabb. Néhányan egymástól próbálunk információt szerezni, mások már többedszerre vannak; biztatónak tűnik a helyzet...

Jövök az időpontra, majd' egy órás várakozás után végre bejön a szigorú tekintető vizsgáztató, és elkezdi a tájékoztatót. Japánul persze, kérdezi, hogy "nyihongo daidzsobu-deszká?" Mit mondhatnék? Naná. Próbálom kisillabizálni mit is mond, szerencsére mutogat a térképre, a nehezebb helyzeteket, gyakori hibákat elemzi, némileg értem is. Megkapjuk a sorszámokat (kb 10-en vagyunk aznapra), és már megy is ki az első delikvenssel a pályára.

Nem mondtam eddig, de fontos, hogy két okinawai magyartól, akik előttem már végigmentek ezen a procedúrán, kaptam lényeges tanácsokat, hogy mikor, hol, mire figyeljek. Például amikor kimegy az ember az autóhoz, beszállás előtt körbe kell járni, nincs-e alatta egy ember, illetve hogy a kocsi műszakilag rendben van-e (már amennyire ezt egy körbenézéssel meg lehet állapítani). Aztán hogy ha beül az ember, meg menet közben a tükrökbe nézés sorrendje milyen fontos: először a külső, aztán a belső, aztán megint a külső, s aztán még hátra is fordítani a fejet... Ha egyik is elmarad, bukta. Amikor az ember balra kanyarodik (kis ívben, ugye), bár senki sincs a tanpályán, de bal tükörbe és balra hátra kell nézni, nincs-e motoros mellettünk, akit véletlenül leszoríthatunk. Kihúzódás a szélre, s csak utána fordulás. Ha kanyarodáskor, tolatásos parkoláskor hozzáérsz a járdaszegélyhez, egyszer javíthatsz, utána bukta. Az egyenes szakaszokon fel kell gyorsulni 40-re: se többre, se kevesebbre, ha pont nem sikerül, bukta. Satöbbi, satöbbi...

Végigmentem, megbuktam, természetesen. Első alkalommal túl gyorsan mentem, nyilván ideges is voltam, meg azt hittem tudom én ezt! Második alkalommal túl lassan, túl óvatosan vezettem, tessék frappánsabban! hangzott a felszólítás. Minden alkalom kb 5000 yen (=vizsgadíj+kocsibérlés) és 3-4 óra, tájékoztatóval, sorbanállással, Nahába oda és vissza levezetéssel együtt. Szerencsére fölfedeztem a vizsgahelyszín közelében egy jó kis boltot, ahol külföldi élelmiszereket lehetett kapni, így hát vettem ecetes uborkát, német kolbászt, mexikói chillit...

Másodszorra is, harmadszorra is egy napra lettem beosztva egy helyes okinawai lánnyal, egész jól tudott angolul, s kölcsönösen drukkoltunk egymásnak. S mit ad az ég: harmadszorra neki is, nekem is sikerült! Ráadásul a dolog úgy működik, hogy minden éppen vizsgázó mögé a hátsó ülésre beülhet a következő vizsgázó, hogy (némán) kicsit szokja a pályát. Harmadszor ott ültem Yu Tsuha mögött amikor sikerült neki (a kör végén azonnal megmondja az oktató), s a papírok utóintézése miatt ő is megvárt, amikor nekem sikerült... Az utánam következő szegény fülöp-szigeteki asszony 12-edszerre ment, és megint megbukott...

Ahogy megvolt a vizsga (azzal mentem el harmadszorra, hogy három a magyar igazság, ha most se, akkor nem érdekel, maradok a nemzetközinél...), mentünk fényképet csináltatni. Fizetés megint, persze, most már boldogan a kártyáért, és egy újabb időpont, amikor majd oda is adják. Ezt az ünnepélyes alkalmat egy héttel később összekötötték egy baleseti tájékoztatóval (ha halálesetet okozok, 10 év börtönt kaphatok), no meg persze némi üzleti reklámmal, amit felkért biztosítók tartottak. A műanyag kártya jogosítványt két és fél évre adták, utána a hosszabbításhoz megint meg kell hallgatni majd egy ilyen tájékozatót (a friss baleseti statisztikákról).

És hát végül itt a két szép autóm, amiért ez az egész kellett.

Na, azért nem a régmúltba, csak úgy 50 évvel ezelőttre, amikor még Okinawa amerikai fennhatóság alatt volt, az ún. USCAR (United States Civil Administration of the Ryukyu Islands) irányítása alá tartozott.

Ezt megelőzően, ahogy ebben a blogban már többször szó esett róla, a 450 éven át fennálló Riukiu Királyság 1879-ben (Meiji 12-ben) szűnt meg, amikor Meiji császár (1852-1912), akit a japánok országuknak a feudális rendszerből való kiemeléséért, a nyugat felé való megnyitásáért, és egyáltalán, Japán 20. századi sikerének elindításáért annyira tisztelnek, szóval amikor Meiji az utolsó riukiu királyt trónfosztotta és kis országát Okinawa néven Japán egyik prefektúrájának besorolta. A 15 évesen trónra kerülő és 45 éven át uralkodó Meiji valóban sok szükségszerű és előremutató változást hozott az elszigeteltségét tovább már nem fenntartható Japánban, de azért ezek bizony néhány negatív "eredménnyel" is párosultak. Ezek között volt az, hogy a császár kinyilatkozta, hogy minden ami a múlté, a feudális múltra emlékeztet, megsemmisítendő, eltörlendő, s elrendelte, hogy például a régi szamuráj várakat, emlékeket mind el kell pusztítani, fel kell számolni. A régi épületek nagy részét szó szerint lerombolták és széthordták építőanyagnak, például kiszemezték belőle az újrahasznosítható vasat, a többi törmeléket meg veszni hagyták az enyészetnek.

Másik negatív, sőt később tragikus következményekkel járó elképzelése volt (amelynek természetesen meghatározó jelentősége lett), hogy Japán terjeszkedjen, növelje területét, hódítson meg más országokat és népeket. Ebből az irányvonalból alakult ki az a hihetetlen erejű, agresszív politika, amellyel Japán a 20. század első felében szép fokozatosan uralma alá hajtotta a teljes Csendes-óceáni térséget és Délkelet-Ázsiát, egészen Új-Guineáig, sőt Ausztrália északi részéig beleértve. S lényegében ennek lett a következménye Japán szerepe a második világháborúban, a borzalmas csaták sorozata a szigeteken, amely 1945-ben a legvéresebb Okinawai Csatával és aztán a két atombombával zárult...

A Potsdami Egyezmény értelmében a 2. világháború végén (Showa japán császár feltétel nélküli kapitulálása után) a Szövetségesek (Amerika, Anglia és a Szovjetunió, azaz Truman, Churchill és Sztálin) lényegében újrafelosztották egymás közt a világot. Japán és Okinawa (a Nansei shoto, Déli-szigetek, azaz Amami-O-shima és minden tőle délre fekvő sziget) amerikai katonai ellenőrzés alá került, a háborút záró csendes-óceáni csaták főparancsnokának, Douglas MacArthur (1880–1964) tábornoknak a vezetésével. MacArthur a szövetségi erők főparancsokaként (Supreme Commander for the Allied Powers, SCAP) lényegében Japán kormányzója lett (japán beceneve "Gaijin Shogun" volt). Az ország vezetését 1949-ben átadta a demokratikus úton átszervezett japán parlamentnek, de Japánban maradt egészen 1951-ig, a San Franciscoi Békeegyezmény megkötéséig. Truman elnök ekkor mentette fel a további katonai szolgálat alól, és MacArthur ezután már Amerikába hazatérve csak kisebb politikai szerepléseket vállalt. 1964-ben halt meg.

Japán tehát 1951 után (tulajdonképpen a San Franciscoi Egyezmény életbe lépésével 1952-től) újra független állam lehetett. Ez azonban nem vonatkozott Okinawára, ahol az 1949-ig tartó erős katonai jelenlét (az amerikai haditengerészet) után 1950-ben az USCAR (United States Civil Administration of the Ryukyu Islands) lett a felelős a terület irányításáért. A szigetek szerepe átértékelődött: a nagyhatalmak ("Nyugat" és "Kelet") közötti hidegháború fokozódásával Okinawa a kommunista országok legerősebbjei, Kína, a Szovjetunió és később Észak-Korea ellen jelentett fontos védelmi vonalat. A katonai jelenlét nemhogy csökkent volna, hanem erősödött, a bázisokat kiterjesztették, és a sziget életére rányomta a bélyegét az amerikai katonaság. A helyi lakossággal - ahogy eddig se -, most sem törődtek sokat, pedig az okinawaiak egyre erősebben szerették volna, ha figyelembe veszik őket a saját földjükön. Ugyan 1946 óta létezett az "Okinawai Civil Kormányzat", de valójában nem sok hatása volt a katonai irányításra. S bár a háború utáni helyreállítások (amerikai segítséggel) nagyban folytak, és a gazdaságnak is igyekeztek lendületet adni, a fizetőeszköz például a korábbi japán yent fölváltó, az amerikai katonaság által kibocsátott "B-yen" volt, egészen 1958-ig.

1960-ban létrejött az "Okinawai Visszacsatlakozási Tanács" (Okinawan Reversion Council), amely egyre erősebben próbálta képviselni a Japánhoz való visszatérési szándékot, míg végül 1969-ben a két kormány kinyilatkoztatta, hogy Okinawa 1972. május 15-én visszakerül Japán fennhatósága alá. Ez meg is történt, ezen a napon Nixon amerikai elnök és Japán miniszterelnöke, Eisaku Sato aláírták Okinawa visszacsatolási egyezményét. Habár a háború után 27 évvel ezzel az okinawai népnek tettek eleget, a valóságban mi sem állt távolabb a megvalósítástól, mint Okinawa, és vele együtt a riukiuiak valódi önállósága és függetlensége.

Okinawa mint kiemelt stratégiai fontosságú körzet Kelet-Ázsiában, ma is kb. 50 ezer amerikainak (28 ezer katonának és a hozzájuk tartozó 22 ezer családtagnak és más civilnek) ad otthont. A sziget teljes területének 18%-át foglalják el az amerikai bázisok és gyakorlóterek. Mindez állandó és mindennapos amerikai jelenlétet hoz, amellyel az okinawaiaknak együtt kell élni. Természetesen ez nem csak negatívumokat jelent, hiszen rengeteg gazdasági tényező is épült erre az együttélésre: kiszolgáló intézmények garmadája, a bázisra bejáró helyi lakosok (úgynevezett SOFA, azaz Status Of Forces Agreement munkaviszonyban lévők) munkalehetősége, és hogy a legfontosabbat se hagyjuk ki: az egész prefektúrának jutó, a japán kormánytól kompenzálásként kapott évenkénti, központi költségvetési yenmilliárdok.

A szigeten kószálva lépten-nyomon találkozhatunk a régi, 50 évvel ezelőtti amerikai kiszolgáló intézmények utódjaival, vagy éppen elhagyott, lepusztult maradványaival. A Camp Hansen közelében fekvő Kin városában, vagy a Kadena Légibázis mellett lévő Koza negyedben, a Gate 2 Streeten (a "Kettes Kapu utcáján") sétálva 60-as évekbeli reklámokkal, zenegépekkel fölszerelt kocsmákkal, tetoválószalonokkal, vagy kissé modernebb, zajosabb bárok tömegével találkozhatunk. Nappal ezek a környékek kihaltak, csendesek, de estefelé (a 8-tól éjfélig tartó közlegénykimenő idejére) felélénkül az élet, az utcák megtelnek izmos, felnyírt hajú, rövid de erőteljes szórakozásra vágyó fiúkkal, az őket kerülgető, nevetgélő, miniszoknyás japán lányokkal, és persze a kettesével-hármasával rendszeresen felbukkanó, egyenruhás katonai járőrökkel.

Napközben ezekbe a régies éttermekbe, kávézókba beülve az embernek az az érzése támad, mintha fél évszázadot visszament volna az időben. A falakon fekete-fehér, háború utáni képek, retró Coca Cola reklám, a sarokban nejlonterítővel letakart, bakelitlemezekkel operáló pénzbedobós zenegép, amelyről Nancy Sinatrát, Johnny Casht, Dolly Partont lehet hallgatni. Az üvegfedelű asztalba ócska képcsöves pókerjáték-automata van beépítve, s a megrendelt sört a hatvanas éveiben járó, de festett hajú, kirúzsozott szájú, körömcipős hölgyemény hozza ki...

Aki elolvasta az előző három bejegyzést a Zakimi, a Katsuren és a Nakagusuku várakról, itt most végre megtudhatja, mi is volt e várak urainak, Gosamaru és Amawori ajiknak a legendája. Gosamaru (護佐丸) eredetileg a Motobu-félszigeten lévő Nakijin vár hadura  volt, majd Sho Hashi királynak való segédkezése nyomán megkapta a Zakimi és később a Nakagusuku várat.  Sho Hashi volt az az első Riukiu király (eredetileg a középső szigetrész, Chuzan uralkodója), aki egyesíteni szerette volna a három szigetrészt, és ezért harcba szállt Hokuzan (az északi rész) és Nanzan (a déli rész) uralkodóival. Az északi csatában a Yomitanban született Gosamaru segített neki. Miután a délieket is legyőzte, 1429-ben  létre hozta az egységes Riukiu Királyságot. Az uralkodás első évtizedei azonban nem voltak olyan egyszerűek, mert még mindenütt elégedetlenség, az új hatalom elleni lázadozás folyt. Katsuren ura például, a paraszti sorból származó Amawari (阿麻和利) a tengeri kereskedéssel hamar sikereket ért el, és annyira meggazdagodott (és népének is gazdagságot hozott), hogy megpróbálkozott a teljes Riukiu Királyság saját hatalma alá hajtásával.

Gosamaru ekkor már a király leghűségesebb támasza volt, több kastély ura, és családi kapoccsal is igyekezett pozícióját megerősíteni: lányát Sho Hashi hetedik fiához, Sho Taikyu-hoz adta feleségül. Sho Taikyu 1454-ben, Sho Hashi után negyedikként került a trónra.

Hogy Amawarit és annak mesterkedéseit szemmel tartsa, Gosamaru a Katsurenhez közelebb fekvő Nakagusukuba költözött, kibővítette a várat és megerősítette haderejét. Amawari azonban nála is ravaszabb volt, és szintén saját pozíciója megerősítésével foglalkozott: feleségül vette Sho Taikyu lányát, Monotofumi Agari-t. Miután így közel került a királyhoz, addig suttogta vádaskodásait annak fülébe, míg Sho Taikyu, Amawarira hallgatva, hadat üzent az őt állítólag elárulni és trónjától megfosztani készülő Gosamaru ellen. A mindig hűséges Gosamarut ez a fordulat annyira megrendítette, hogy inkább önnön életét feláldozta, semminthogy szeretett királya ellen hadba szálljon. Gosamaru öngyilkosságával a király rádöbbent, hogy Amawari félrevezette, és arra is rájött, hogy valójában épp Amawari az, aki az ő uralmára tör (ebben a legenda szerint lánya, aki természetesen apja oldalán állt, is szerepet játszott). Így a király seregei végülis nem Nakagusuku, hanem Katsuren ellen indultak harcba, és meg is ölték Amawarit, a várat pedig lerombolták. Mindez 1458-ban történt, épp abban az időben, amikor Európában, Magyarországon az ifjú Mátyás királyt a Duna jegén választották királlyá.

A ma már ellenőrizhetetlen történetnek más változatai is léteznek. Az egyik szerint, amelyet előszeretettel dolgoztak fel egy hagyományos okinawai zenés táncbemutatóban, úgynevezett kumiodori-ban, Gosamaru két árván maradt fia forralt bosszút Amawari ellen. Táncos leányoknak öltözve a terve kezdeti sikerén megrészegült Amawari előtt addig lejtettek, amíg az mindenről elfeledkezve megszabadult őrségétől és saját fegyvereitől, amikoris aztán a fiúk felfedték valódi kilétüket és leszúrták az álnok összeesküvőt.

A harmadik változat szerint pedig az egész dolgot, a két ellenlábas, és a királyi trónra is veszélyt jelentő nagy hatalmú földesúr félreállítását maga a király, a királyi udvar, Agari királylány és az ő bizalmasa, Oni Ogusuku tervelte ki és hajtotta végre. Így egyszerre sikerült megszabadulni mindkét fenyegetéstől. Talán ez a történet tűnik a legvalószínűbbnek.

Annyi azonban bizonyos, hogy ez a kor a Riukiu Királyság kezdeti időszakában jelentős változásokat hozott, és a bennük szereplő kiemelkedő személyek mind a mai napig hatással vannak az emberek történelmi szemléletére. A legendáknak többféle feldolgozása is közkézen forog, s így fordulhat elő, hogy miközben a Shuri kastélyban az államalapítás ünnepi bemutatóján az Amawarin bosszút álló két fiú kumiodoriját adják elő, addig Okinawa város három középiskolájának diákjai egy zenéjében és táncaiban is modernebb, Amawari ügyességét és erejét dícsérő musicaldarabot tudnak színpadra állítani.

A Nakagusuku várat a 14. század végéig a környék földesurai használták, három szintjét ők is építették. 1440-ben Gosamaru aji, Zakimi-jo ura kapta meg a várat Sho Hashitól, az egységes Riukiu Királyság első uralkodójától, a hozzá való hűségért és az északi Hokuzan uralkodójának leküzdésében nyújtott segítségért cserébe. Gosamaru azért is költözött át ide, mert szemmel akarta tartani az egyre növekvő erejű szomszédját, Amawarit, a Katsuren vár urát, aki a szóbeszéd szerint az ő és a király hatalmának megtörésére törekedett.

Nakagusuku vára Okinawa sziget közepén, a Yomitan- és a Katsuren-félszigetek között helyezkedik el. Gosamaru a már meglévő három szinthez még további kettőt épített. A falak szerkezete tükrözi az egyre fejlettebb, de még mindig mindenféle kötőanyagot nélkülöző, szorosan egymáshoz illesztett mészkőtechnikát. Az erős és egyben szemet gyönyörködtető falakat Perry kapitány is magasztos szavakkal illette, amikor 1853-ban erre járt a Hanta-úton.

A Nakagusuku vár szintén az UNESCO Kulturális Világörökség része. Ez talán az eredeti gazdagságában legszebben fennmaradt az okinawai várak (gusuku-k) között. A falakon kívül számos egyéb használati tárgyat, például porcelánedényeket, csészéket, fegyvereket (vas- és kőgolyókat), kovács- és lószerszámokat találtak az ásatások során. Az egyik, falakkal körülvett helyen fennmaradt egy régi kút is (Ufugaa), amelyet valószínűleg még Gosamaru ásatott. A kút felesleges vízét egy szintén mesterséges, 5,5 méter hosszú, a talajszint alatt fél méterrel fúrt alagút vezette a vár falain kívülre.

Szinte közvetlenül a Nakagusuku vár mellett, ugyanazon a hegygerincen található az az elhagyatott szálloda ("Haunted Hotel"), amelyet ma is kísértettörténetek öveznek. A várból át lehetne sétálni oda, de nem ajánlatos, kerítés és figyelmeztető táblák állják útját a kiváncsiskodóknak. Egy másik oldalról, a sűrű bozótoson át jobban meg lehet közelíteni a szellemhotelt, és aki nem fél Okinawa megzavart, nyugtalan szellemeitől, megtekintheti a félbehagyott építkezést, az ijesztő graffitikkel díszített falakat.

A Katsuren vár Okinawa sziget keleti részén, a Katsuren-félszigeten magasodik, gyönyörű kilátással a Csendes-óceánra. A vár a Katsuren földesurak birtokában volt, de a tizedik uralkodó, Amawari, valójában egyszerű származásából küzdötte föl magát aji-vá. Ő volt a vár utolsó földesura, közvetlenül az egységes Riukiu Királyság megalakulása idején élt, és végzetét nagyra vágyása okozta. Az életéről szóló legenda szerint riválisa, Gosamaru életére tört, és a Shuri kastélyt is kiszemelte, hogy meghódítsa.

Az 1458-ban lerombolt, majd 1999-re gyönyörűen újjáépített Katsuren vár az UNESCO Kulturális Világörökség része. Kiteljesítése még ma is folyik, mert kisebb földrengések időről-időre károsítják a falait.

A négyszintes vár második teraszán állt a 17 méter széles, négyzet alakú palota. A falait tartó faoszlopok mészkő alapzatai ma is láthatók. A palota tetőzete zsindely lehetett, bár egy részét jellegzetes égetett cserép is boríthatta. A vár többi szintjén számos kegyhely (utaki) is megőrződött, sőt egy korabeli gyermekcsontvázat is találtak az egyik fal mellé temetve. A második szinten egy kis természetes mészkőbarlang is van, amely menedékhelyül szolgálhatott a váratlan támadások esetén.

A következő néhány bejegyzés Gosamaru és Amawari, két 15. századi riukiu földesúr (aji) történetét fogja elmesélni. Előbb azonban bemutatom azt a három várat, amely történetük helyszínéül szolgált, s amelyeknek a romjai részben helyreállítva ma is állnak Okinawa szigetén, s amelyeket 2000-ben (az akkor Shuriban tartott G8-as csúcstalálkozó ünnepére) az UNESCO Világörökség részeivé nyilvánítottak.

A Zakimi vár (Zakimi-jo) Okinawa szigetének középső részén, a Yomitan-félszigeten található, ma már sűrűn lakott terület közepén. Impresszíven emelkedik a házak fölé; Gosamaru, a környék 15. századi földesura nyilván tudta, hova kell építeni a várát. Magáról Gosamaruról egyébként viszonylag sokat tudni (erről majd még később), bár pontos születési idejét nem jegyezték fel.

A 15. század elején Okinawa akkori szigetén három, egymással állandóan viszálykodó "királyság" uralkodott: északon Hokuzan, délen Nanzan és középen Chuzan. A középső, talán a legerősebb, Shuriban székelő királyság uralkodója, Sho Hashi elhatározta, hogy egyesíti a három országrészt, ehhez azonban le kellett küzdenie két riválisát, akik szép szóval nem voltak hajlandóak akaratának meghajolni. Először 1416-ban az északiak ellen indult, s ebben volt segítségére Gosamaru, aki Yamada faluban született, Yamada gusuku földesura volt, és csapataival egész Yomitan erejét képviselte. Hokuzan sikeres leigázása után Gosamaru jutalmul megkapta Nakijin várát, amely a Motobu-félszigeten található.

Sho Hashi 1929-ben a déli országrészt, Nanzant is meghódította, s ezzel az egyesített Riukiu Királyság első közös uralkodója lett. Gosamaru mindvégig hűséggel támogatta, s hogy közelebb kerüljön királyához, a Yomitan-félszigeten felépítette a Zakimi várat. Az alábbi képek ennek a várnak a helyreállított szépségét mutatják be fekete-fehérben.

Február 3 és 7 között ötödik alkalommal sikerült eljutnom a Yaeyama-szigetekre, ezúttal Teodóra és Hunor remek társaságával és segítségével. A cél Japán legdélebbre fekvő része, Hateruma szigete volt, de újabb, még sosem látott szigetként Kuro-shimát is beiktattuk, és Ishigakin, ahonnan mindezt el lehet érni, szintén töltöttünk egy éjszakát.

Kezdjük Kuro-shimával, amely szó szerint Fekete-szigetet jelent, de akár "Tehén-szigetnek" is nevezhetnénk. Ezen az alig több mint 10 négyzetkilométeres, teljesen lapos (legmagasabb pontja 15 méterrel van a tengerszint felett!) földdarabon mindössze 200 ember él, de a szarvasmarhák száma ennél jóval több: 12 tehén jut minden emberre. Ennek megfelelően a sziget túlnyomó része szimpla legelő; erdőfolt vagy más természetes érdekesség alig maradt. Hozzájárul ehhez persze az is, hogy 1771-ben a hatalmas Yaeyama-cunami (amely Ishigakin 12 ezer ember életét követelte) teljesen elsöpörte a szigetet, a 7,4-es földrengést követő 30 méter magas szökőár érthetően semmit nem kímélt a lapos földdarabon.

Kuro-shima legmagasabb pontja egy kőrakás, amit azért építettek, hogy a közeledő hajókat észrevegyék és jelezzék róla a többi, más szigeteken lévő kőrakásoknak. A kőrakás mellett - homokos talajon ugyan - de van némi fás vegetáció, ahol a kidőlt törzsek kérge alatt máris sikerült érdekes ikerszelvényest találni. Igaz, ez nem volt nehéz, hiszen Kuro-shimán még soha senki nem kutatott talajállatok után. Összességében 4 fajt találtam, amelyek közül 3 nem is behurcolt.

Behurcolt viszont, vagy inkább betelepített Kuro-shimán a páva, amit néhány déli szigetre valami "elvadult" ötletnél fogva honosítottak meg (talán magát vagy a környezetét akarta valaki arisztokratikusnak beállítani?). Szép madár a páva, de semmi keresnivalója ezeken a kis szigeteken, és erre hamar rájöttek a lakosok is. Elszaporodva és elvadulva szinte megállíthatatlanul pusztítják a veteményt, a zöldségeket, kotorásznak a szemétben a ház körül és rendetlenséget csinálnak, kárt okoznak mindenütt. Nagy méretű ketreccsapdákkal próbálják a helyiek összefogdosni a pávákat, nem nagy sikerrel. Lépten-nyomon, a sziget legtávolabbi csücskében is hallani érdes, fület bántó kiáltásaikat.

Lapossága és kis területe miatt Kuro-shimán a legjobb biciklivel közlekedni, ezt ráadásul ingyen kaptuk szállásadónktól, bár az is igaz, hogy tökéletesen szezonon kívül voltunk. A hűvös, esős időben eléggé fáztunk is, de szerencsére Hateruma-jimára átmenet már javult az idő.

Hateruma-jima Japán legdélebbi szigete. Ezt természetesen emlékmű is jelzi ("Nihon szai-nan kjoku heiva no szaki"), ahol mindenki fényképezkedni (vagy éppen telefonálni) akar. A sziget neve is tulajdonképpen ezt jelenti: "a legtávolabbi korallzátony". Ha a térképen nézzük, Hateruma tulajdonképpen már Tajvan északi részénél is délebben van, bár Tajvanhoz a nyugatabbra fekvő Yonaguni-jima van közelebb. A sziget területe kicsit több mint 12 négyzetkilométer, legmagasabb pontja 60 m, és körülbelül 500-an laknak rajta. Nagyobb tehát, mint Kuro-shima, de sajnos a természetes élővilág itt is meglehetősen megváltozott, mert nagyrészt cukornádültetvények borítják az összes kihasználható területet. Ottlétünkkor éppen cukornádaratás volt.

Haterumán, helyzetét kihasználva, van egy aprócska csillagvizsgáló is, amelynek fő attrakciója - megfelelő évszak és időjárás esetén - a Dél Keresztje ("minami dzsu-dzsi szei"), amely alacsonyan, a horizonton látható. Ez a csillagkép a déli féltekére jellemző (majdnem ugyanolyan éjszakai tájékozódási pont, miat az északi féltekén az Északi-sarkcsillag, amely a délin természetesen nem látható). Februárban hajnali 3 és 5 között látható a Dél Keresztje, fel is keltünk tehát 4 órakor, de sajnos eléggé felhős volt az ég és telihold is volt éppen, úgyhogy nem lehetett látni a csillagképet.

A csillagvizsgáló és a legdélebbi pont mellett, Takana-zakinál gyönyörű és vad a tenger, a meredek sziklákat haragosan nyaldossák a hullámok. Innen délre a Fülöp-szigetek vannak a legközelebb. Kicsit arrébb, egy utakinál (kegyhelynél) szép erdő fogadott, kutakodtunk is benne, de nem sok sikerrel. Azért így is akadt a szigetre nézve két új ikerszelvényesfaj.

Hateruma-jima talán egyetlen történelmi nevezetessége az Oyake Akahachi szülőhelyét jelző emlékmű, aki a 15. században élt felkelő volt. Az akkoriban nemrég egyesített Ryukyu Királyság ellen lázadt, amely túl magas adót vetett ki a hatalma alá hajtott Yaeyama-szigetekre. El lehet gondolni, hogy mi lett a sorsa...

Szállásunk Hateruma-jimán a Nami minshukuban volt, amelynek tulajdonosa egy kedves néni. A ház melletti kis üzemben tofut "gyárt", aminek a készítését meg is néztük az egyik nap. (Ő minden nap ezt csinálja.) Reggel 5-kor fölkel, hogy az alapanyagot, a szójabab szemeit beáztassa, majd 8 óra múlva, ebéd után lát az igazi munkához. A vizes babot ledarálja, a masszát vízzel hígítva egy ipari centrifugába teszi, a kifolyó levet pedig egy hatalmas üstben főzni kezdi. A forró anyaghoz nagyon pontosan adagolt tengervizet ad (a só a lényeg), amely kicsapja a tofut, s ezt a végső masszát rakja (szövetzsákokban) fakocka sablonokba, ahol egy kis nyomtatás alatt néhány órán belül ruganyosra szilárdul. A kockákat apróbbra vágja és már jöhetnek is a friss tofut kedvelő vásárlók. A kicentrifugázott, száraz szójarostokat is felhasználják, levesbe sűrítménynek, vagy az állatoknak adják eleségül.

Hateruma-jimán két éjszakát voltunk, és a köztes napon nagy szerencsénkre gyönyörű lett az idő, délben jópár órát forrón sütött a nap. Teodóra be is merészkedett az azúrkék tengerbe, Hunor pedig Toldi Miklóst játszott a fehér korallhomokos parton talált hosszú bambuszbottal. A tenger felett azért már látszanak az Iriomote felől gyülekező esőfelhők...

Búcsúzóul, mielőtt hajónk újra Ishigakira vitt volna minket, ettünk egy haterumai yaeyama-szóbát (tésztalevest), ami nem sokban különbözött az okinawaitól.

Megszokott és mindig nézett honlapom, a Japan Meteorological Agency időjárás-jelentői úgy látszik teljesen megzavarodtak, mert az utóbbi hetekben csak esőt tudtak jósolni, minden napra. Már éppen kezdtem volna teljesen elkeseredni, amikor szombaton - a megjövendölt 60%-os eső ellenére - gyönyörű napsütésre ébredtem, ami még két óra múlva sem akart felhőbe borulni. Elhatároztam tehát, hogy végigmegyek a már múltkor kinézett sétaúton, a Nishihara-Nakagusuku városkák peremén húzódó Hanta Road-on (japánul Hanta Michi).

Ez az útvonal az egyetemhez és lakásomhoz közeli, nagy "San-e" bevásárlóközponttól indul amely egy csodálatos kilátóval egészül ki, az egyetemi campust is magába foglaló 160 méter magas riukiu mészkőplató szélén. Egyik legkedvesebb útvonalam itt a 32-es közút, amelyik az üzletek mellett, a kilátó alatt hirtelen bukkan ki a meredély szélére, és szinte ijesztő lejtővel indul le egészen a tenger szintjére. Ahogy az ember itt kocsival kihajt, egyszerre, lélegzetelállítóan tárul ki előtte a teljes Csendes-óceán: balra a Katsuren-félsziget, jobbra a Chinen-félsziget fogja közre az égszínkék tengert, s a halványan sejlő Tsuken- és Kudaka-szigetek mögött érzékelni lehet a ködös távolba vesző óceán végtelenségét. Ahányszor itt vezetek, mindig majdnem elsírom magam a szépséges látványtól.

Innen indultam tehát a Hanta útra, amely a valaha a Shuri kastélyt a Nakagusuku várral összekötő, ősrégi kövesút középső maradványára épült, felújított történelmi sétaút. A san-ei kilátónál egy összefoglaló térképtábla jelzi előre a látnivalókat, és itt néztem ki, hogy észak felé, a pár kilométerre lévő Perry kapitány zászlóssziklájáig megyek majd (Perry's Banner Rock).

Az út első szakasza a meredély szélén halad, vadonatúj társasházak előtt (de jó lenne itt lakni!), amelyek ablakaiból és teraszairól fenséges kilátás nyílik a Csendes-óceánra. Magát az ösvényt ruganyos, műanyag futópálya borítja, kétoldalt hófehér riukiu korallmészkővel szegélyezve, s ebből építették a szakadék felőli oldalon a mellmagasságú párkányt is. Ez a szakasz körülbelül 2 kilométer hosszan halad, majd a futópálya megszűnik, és most már kicsit kopottabban, "történelmiesebben" folytatódik a kőutca.

Ahogy a lakóházak baloldalt elmaradoznak, az ösvény egyre romantikusabbá válik, és nemsokára feltűnnek a bozótban az Okinawán oly jellegzetes, mindenfelé elszórtan megtalálható, hagyományos és új sírok, kripták is. Tulajdonképpen milyen kellemes dolog lehet itt, ilyen helyen nyugodni az örökkévalóságig!

A régenvolt Arakaki faluba érve az első látnivaló egy öreg híd (hidacska), amelyet annak idején, több száz évvel ezelőtt a Wakanan folyóra építettek, hogy a falu lakosságát ne szakítsa ketté. A "folyó" manapság inkább kis csatornának tűnik, de a magyarázó leírás szerint nagyobb esőzések után szélesre dagadt, és több korábbi, gyengébb hidat is magával sodort. A most is látható kőhíd az egyetlen fennmaradt, eredeti ilyen, boltíves építmény Nakagusuku városban.

A gyalogösvény most meredeken lefelé fordul, mintha le akarna menni a tengerpartra. Párszáz lépcsőfokon lépkedek lefele, remegni is kezd a lábam, s aggódva gondolok a visszaútra (kocsimat a San-e-nél hagytam)... De a fák között itt-ott előbukkanó kék tenger látványa, a lépcsőkön talált két kardfarkú, tűzhasú szalamandra, és a napfényes foltokon táncoló pillangók mindent feledtetnek.

Az erdei rész után megint egy faluba érek, amelynek utcáin, a házak között, jól követhető a mészkőkockákkal kirakott tanösvény. Egy helyen megragad a jellegzetes, japán gondosság: az újonnan lefektetett gázcsőhöz fel kellett bontani a műemlék utcát, de a visszafedésnél ügyeltek arra, hogy megint régies mészkövet használjanak, amely még színében ugyan eltér, de előbb-utóbb hozzáöregszik majd a korábbi burkolathoz. Ahol erre nem volt szükség (a képen itt nem látszik), ott ugyanolyan aszfalttal fedték be a vezetéket, mint amilyenek a mellékutcák voltak.

A Tunmaasu elágazás fontos tájékozódási pont volt a régieknek, három útvonal is metszi itt egymást. Az egyik -földút - az Arakaki várhoz, a másik Ginowan városba vezet (a harmadik pedig az, ahonnan én jövök). Egészen a világháborúig egy öreg fenyőfa állt a kővel kirakott körben, de azt végül egy tájfun kidöntötte: a mostani utódját 2002-ben ültették ugyanide.

Hogy ki építette a 160-170 méter magasan fekvő Arakaki gusuku-t (várat), azt nem jegyezte fel a történelem. 1713-ban azonban már említi az írás, azzal a megjegyzéssel, hogy a környék különböző klánjai egyaránt tiszteletüket rótták le a vár maradványainál. A várfal alapjait 2004-2005-ben ásták ki, és az itt talált cserép- és porcelánleletek szerint már akár a 14. században is állhatott.

Utam végéül a Perry-sziklát jelöltem ki: szerettem volna látni azt a magaslatot, amelyen 1853. május 30-án Perry kapitány is megpihent, miután kíséretével "expedíciót" indított, hogy "felfedezze" Okinawa sziget "belsejét". A Shuri vártól indultak, és ugyanazon a mészkövekkel borított gyalogúton haladtak végig, amelynek középső szakaszát most én is végigjártam, hogy aztán majd a Nakagusuku várhoz jussanak. Útközben, Arakaki falut elhagyva egy hatalmas, kettős sziklánál álltak meg déli pihenőt tartani, gondolom gyönyörködtek a látványban, és hogy "hódításukra" emlékezzenek, kitűzték az amerikai zászlót, néhány ünnepélyes puskalövés kíséretében. A sziklaformációt kettős megjelenéséről a helyiek csak Taachii Ishi (Kettős-szikla) néven nevezték, de 1997-ben Nakagusuku város vezetése, Perry és a történelmi esemény emlékére Perry Zászlós Sziklájára (Perry's Banner Rock) keresztelte át.

Sajnos magát a sziklát én már nem találtam, pedig a térkép és a kilátónál elhelyezett emléktábla alapján is jó helyen kerestem. A táblán van egy fénykép, amely - fákkal benőve ugyan, de - némiképp emlékeztet a metszeten ábrázolt nevezetes kőoromra, de a környéken még ezt a sziklát sem bírtam felfedezni, igaz, mindent vastagon benőtt már a növényzet. De ha meglenne a kő, csak kitakarították volna a környezetét, ha már a táblákon ennyire felhívják rá a figyelmet!

Mivel a kőösvény a továbbiakban már ismert terepen, a még elég messze fekvő Nakagusuku várhoz vezetett, némi napozás, elmélkedés után inkább visszafordultam, hogy a néhány kilométert újra megtéve, a lépcsőket megint megmászva visszaérjek a már délutáni fényekben tündöklő, san-ei látképhez. A kilátónál egy japán kislány pengette a gitárját, hogy megadja a záró hangulatot a kellemes tavaszi, január végi történelmi sétához.

Karácsonyi, ünnepi szabadságom végén visszautamat Okinawára úgy kanyarítottam, hogy megálltam egy hétre Palaun. Ez egy aprócska szigetköztársaság, talán a legkisebb és legfiatalabb a világon, az Egyenlítőtől északra a 7-ik szélességi fokon, a Fülöp-szigetektől keletre. Tulajdonképp Mikronéziához tartozik, azon belül is a Karolina-szigetekhez, amelyeknek a legnyugatibb tagja. 1995-ben vált függetlenné, kivált a Mikronéziai Államszövetségből és az Egyesült Államok fennhatósága alól, és kikiáltotta önálló köztársaságát.

A Palaui Köztársaság mintegy 500 km² területű és körülbelül 20 ezer lakosa van. A terület megtévesztő, mert az ország egymással alig összefügő korall- és vulkanikus szigetekből áll, mintegy 300 darabból (s ebből csak 12 lakott). A legnagyobb sziget Babeldaob (kb. 320 km²), ahova 2006-ban a fővárost is áttelepítették (Melekeok államba), hogy ellensúlyozzák a legsűrűbben lakott és legvárosiasabb Koror szigetet. Látogatásom nem teljesen volt indokolatlan és csupán szórakozás, mert Palau történelme nem független Japántól. Majdnem 50 éven át a japáni Déli Csendes-óceáni Birodalom része volt, és én elsősorban az ezalatt az időszak alatt itt gyűjtött és japán tudósok által leírt ikerszelvényesek után kutattam.

Palaura az első emberek (talán Indonéziából vagy Melanéziából) már időszámításunk előtt 4000–3000 évvel megérkeztek, de ezeknek az időknek alig maradt régészeti nyoma. Babeldaobon nemrég kezdték el feltárni és felismerni a jelentőségét az erdővel már régen benőtt, ősi teraszos földművelésnek és más monumentális, ősi földmunkáknak. Ezek eredete körülbelül 1200-1000 évvel időszámításunk előttre tehető, amikor az addig parton élő, halászattal foglalkozó népesség bátorságot vett és kezdett feljebb hatolni a sziget belső, erdős, hegyes területeire. Az ezután épített falvakat már kőösvények kötötték össze, és minden falu megépítette a saját közösségi házát (”bai”), ahol a falugyűléseket és a törzsfőnökök találkozóit tartották. A faluközösségekre hosszú évszázadokon át jellemző volt a háborúskodás, amely a törzsek elismertségét, rátermettségét hivatott fokozni, és mélyen beépült a palaui emberek szokásaiba és gondolkodásmódjába. Ez egészen az európaiak megérkezéséig, a keresztény (spanyol) hittérítésig tartott, amikoris a törzsek közti véres háborúkat betiltották, de a szertartások és a legendák mindmáig fennmaradtak.

Az európaiak közül elsőnek a spanyolok érkeztek 1543-ban, de igazából csak a 19. században vetették meg itt a lábukat, amikor XIII. Leo pápa a Karolina-szigetekkel együtt Palaut is spanyol fennhatóság alá helyezte (1885). Ez sem tartott sokáig, mert a század végén (1899) Spanyolország eladta a szigeteket Németországnak, akik több módon is ipari és mezőgazdasági fejlődést indítottak. Az első világháború végén azonban Japán kapta meg a szigetek feletti uralmat (első versailles-i döntés), amelyet megszállással és japánosítással teljesített ki; ennek hatása még ma is érezhető. 1922-re Koror az egész déli-csendes-óceáni Japán Birodalom központjává fejlődött. A második világháborút azonban Japán is elvesztette, az amerikaiak a Csendes-óceáni hadviselés során már 1944-ben elfoglalták tőlük Palaut. Innen kezdve a szigetek (ENSZ-felügyelet alatt) az amerikai fejlődés irányát követték, amelynek egy érdekes mellékzöngéje, hogy átálltak az utakon való jobboldali közlekedésre (Japánban balrahajts van), de az autók nagy része még mindig Japánból érkezik, ahol a kocsik jobbkormányosak. A Japánban kiszuperált (de a vadonatúj) jobbkormányos autók (is) sokkal olcsóbbak, mint a direkt exportra gyártott balkormányosak vagy az amerikai és egyéb gyártásúak; ezért aztán Palau útjain a jobbkormányos autók vannak többségben, s velük az út jobb oldalán hajt a jobbszélen ülő vezető. Természetesen amíg a forgalom ilyen csekély, mint manapság, ez nem jelent igazán gondot (csak a külföldi vezetőnek szokatlan, a bérelt járműben).

Az ország hivatalos nyelve az angol (és a palaui), hivatalos pénzneme az amerikai dollár. Az amerikaiak 1994-ben utoljára (állítólag) kb. 500 millió dolláros induló segélyt adtak az addig az ő gyámságuk alatt lévő Palaunak, hogy álljon talpra és legyen önálló, önfenntartó ország. A független köztársaságot 1995-ben kiáltották ki, azóta Palau a turizmusból és tonhalexportból próbálja meg eltartani magát. Természetesen továbbra is jelentős támogatásra szorul, amelyhez készséges partnerekre talált Tajvan (Republic of China) és Dél-Korea, de még Japán személyében is. Lépten-nyomon láthatóak a táblák, amelyek az utakra, kórházra, középületekre (még az új Kapitóliumra, az elnöki hivatalra is) adott milliós támogatásokat hirdetik. A Kapitólium napelemes rásegítő energiaellátó rendszerét pl. az Európai Unió adományozta.

A Palau-szigetek az Egyenlítőtől északra a 7-ik szélességi fok táján helyezkednek el, ennek megfelelően az éghajlat trópusi–óceáni, az átlaghőmérséklet az év egészében 28°C körüli, az idő általában napos, bár van egy őszi–téli (október–február) esős évszak, amikor naponta többször jöhet rövid zápor. A Csendes-óceán északnyugati medencéjére jellemző tájfunok rendszerint elkerülik ezeket a szigeteket. A földdarabok egy része nagyon régi, így Babeldaob (Guam után a második legnagyobb mikronéziai sziget) körülbelül 70 millió évvel ezelőtt keletkezett vulkánikus módon, míg a többi sziget többségében korallzátony eredetű és fiatalabb. Szárazföldi (terresztris) élővilágát tekintve tehát Babeldaob a legérdekesebb, területének 70%-át még ma is szinte érintetlen, érett esőerdő borítja. Az itt honos mintegy 800 növényfaj 25%-a endemikus, 29%-a pedig természetes vagy ember által közvetített úton, a tengeren át került ide.

Az állatvilágból a madarak emelkednek ki 12 endemikus fajjal, élen a globálisan is veszélyeztetett mikronéziai ásótyúkkal (Megapodius laperouse senex). Emlősökből csak két őshonos denevérfaj van, egy nagyobb gyümölcsevő (Pteropus mariannus pelewensis) és egy kisebb, barlanglakó, rovarevő (Emballonura semicaudata). A kétéltű- és hüllőfajok száma 40-en felüli, melyek közt 1 endemikus béka- (Platymantis pelewensis) , 9 gyík- és 2 kígyófaj van, de ezek a számok még változnak, mert a rendszertani revízió még több fajnál folyamatban van. Itt van egy elszigetelt populációja a bordás krokodilnak (Crocodylus porosus), de nem a legészakibb, mert a Fülöp-szigeteken, sőt Thaiföldön, Délkelet-Ázsiában is előfordul. Nem teljesen egyértelmű, hogy a populáció természetes eredetű-e, egyesek szerint a japánok telepítették be. Az itteni példányok mindenesetre nem nőnek akkorára, mint az ausztrál rokonaik. A tengerben tengerikígyók élnek, a homokos partokra tengeriteknősök járnak tojásaikat lerakni. Babeldaob tavaiban és folyóiban 47 édesvízi halfaj él, melyek közt legalább 4 az endemikus, míg 5 pedig betelepített. Az erdők rovarfajainak számát 3000-6000 közé teszik, ezen belül az eddig ismert endemizmusarány 26%. A 40-50 szárazföldi 15 édesvízi puhatestű- (csiga- és kagyló)faj minden bizonnyal alulbecslése a valódi diverzitásnak. Angaur szigetén, ami eléggé eltér a többitől, behurcolt papagájok, kakaduk és a németektől ittmaradt, annak idején házikedvencként tartott, azóta elvadult rákászmakákók is élnek, ezekre szigorúan vigyáznak, nehogy átkerüljenek a többi szigetre.

Palaut a világ egyik legszebb vidékének tartják. Ez persze főleg a tengeri környezetre utal, én úgy találtam, hogy a falvak, az utak, az üzletek sem gazdagságban, sem kultúrában, tisztaságban nem múlják felül a megszokott délkelet-ázsiai, fülöp-szigeteki színvonalat. Az emberek ugyan igyekeznek - a bungalóm körül minden reggel söprögetett az alkalmazott -, és persze rendkívül barátságosak (hiszen a turizmusból élnek), de az utcák bizony piszkosak, az üzletek kínálata szegényes, az építkezések félbehagyottak, az utak sok helyen rosszak... A turisták nagy része azonban nem is ezekért jön ide, hanem a tengerért! Palaut a világ legszebb, leggazdagabb korallkertjeként tartják nyilván, a milliónyi égszínkék tengeröbölben meghúzódó korallzátonyok a világon talán a legsokfélébb tengeri élőlényt rejtik. Búvárkodás, snorkelezés, ez a lényeg, állítólag minden alkalommal más és más élővilággal lehet találkozni, a korallszirtek szépsége megunhatatlan.

Én nem búvárkodni jöttem Palaura, hanem az erdei élővilágért, de azért egy napot nem lehetett kihagyni, hogy rászánjak a snorkelezésre. A Sam's Tours utazási irodán fizettem be egy csomagot, ami minden felszerelés (szemüveg, légzőpipa, búvártalpak) kölcsönzésével és motorcsónakos szállítással bonyolított le egy teljes napos kirándulást a Koror szigettől délre fekvő, úgynevezett "Rock Islands" nevű területre. Ezek a szigetek - több százan vannak - jelentik a Palaui Köztársaság valódi vonzerejét. A lakatlan, növényekkel benőtt, gomba alakú szigetek útvesztőjében csónakázva az érintetlen, csodaszép öblök százait lehet felfedezni - szépen eloszlik a sokezres turistatömeg egy ilyen helyen. A csónakok itt-ott megállnak, vízre bocsátják a korallszirtben gyönyörködni vágyó utasaikat, majd továbbállnak, mert a zátonyok száma szinte végtelen. Ebédet is (dobozból) egy lakatlan szigeten kaptunk.

Kötelező megálló a "Jellyfish Lake", amely egy fura természeti jelenség, egy a nyílt tengertől elzárt "tengerszem". Sós vize van, amely a tavat körülvevő, erdővel borított korallgyűrű pórusain át szivárog be, s vele együtt apró élőlények is bekerülnek az elszigetelt élettérbe. Így jutottak be (lárvakorban) azok a medúzák is, amelyek most tömegével lakják a tavat, és az evolúció egy érdekes folyamataként természetes ellenség hiányában elvesztették csalánsejtjeiket, ezért érintésük egyáltalán nem veszélyes és szabadon lehet úszkálni közöttük. Hihetetlen élmény a több száz, méltóságteljesen lebegő, napozó medúza között snorkelezni.

Amikor bérelt autómmal Babeldaob szigeten közlekedtem, amelyen az elsődleges trópusi esőerdő uralkodik, szinte senkivel soha nem találkoztam. A szigetet (alig nagyobb, mint a fél Balaton!) körülbelül 60 km hosszan veszi körbe az aszfaltút, innen nyílnak a sokkal rosszabb, földutas bekötők a falvakhoz. Minden falu egy "állam", alig néhány ezer lakossal, ebből 16 van egész Palaun, 10 Babeldaobon. Az államoknak demokratikusan választott "kormányzóik" vannak, ők adják Palau vezetését, plusz a néhány "paramount high chief"-ből álló bennszülött vezetői tanács, akik a régi, hagyományos törzsi kultúrát és társadalmi formát képviselik. A felsővezetés az új, amerikai mintára épített Kapitóliumban székel, de ez a monumentális épület valójában az erdő szélén, mindentől távol van, attól az ötlettől vezérelve, hogy egy kicsit "decentralizálják" Palaut. Mert valójában a turizmus, az élet központja még mindig Koror, ahol az egyetlen főutcán az üzletek, az éttermek, a szállodák, a múzeumok, iskolák sorakoznak.

Babeldaobon "hivatalosan" alig van látnivaló, mindössze egy történelmi emlékre, a badrulchau-i monolitekre és egy vízesésre (Ngardmau) szokták felhívni a figyelmet. A monolitek több ezer éves, emberfaragta kövek, bár ábrázatukat már nem nagyon lehet felismerni, állítólag törzsi, vallási célokat szolgálhattak. A vízesés körül kialakult némi turisztikai fejlődés, kötélpályát, kisvasutat építettek és még egy boltocska is van, ahol frissen felütött kókuszdió levét lehet iszogatni...

Az útszéli megállók számomra sokkal sikeresebbek voltak, fogtam egy olyan ikerszelvényesfajt (Glomeridesmus), amelynek a rendje is alig ismert, a világon csak néhány helyen fordul elő, és ezek az alábbi képek az első (alig 4 milliméteres), élő állatról készült fotók! Emellett fő úticélomra is rábukkantam (nem volt nehéz, tömegesen élnek az avarban), a kis fehéres-barnás, hosszú orrú Siphonophorida ikerszelvényesre, amelyet Takakuwa japán kutató írt le 1942-ben, de az ő gyűjteménye, s vele együtt a típuspéldányok is, sajnos elvesztek. Frissen fogott állataim az azonosítás szempontjából fontosak és egy új fajleírásra alkalmasak. Tudományra új fajt is találtam: a másik fehér, szintén szívó ezerlábú (a képen éppen udvarolnak egymásnak) egy eddig nem ismert fajt képvisel.

Sokszor volt már itt szó arról, hogy az okinawaiak nem igazi japánok, és hogy az okinawai ember, kultúra, hozzáállás mennyi mindenben különbözik az északi, főszigeti japánokétól.

Anélkül hogy túlzottan mély részleteibe merülnék a japán őstörténetnek, érdemes ezzel kapcsolatban néhány adatot megemlíteni.

A Jomon-kor (magyarul "dzsomón"-nak kell ejteni) a legutóbbi jégkorszak végétől nagyjából az időszámításunk kezdetéig terjedő, őskőkori (paleolit) időszak emberi kultúráját jelöli. A jégkorszak (az utolsó glaciális időszak) vége felé a japán szigetek, sőt Tajvan és a Riukiu-szigetvilág nagy része is összeköttetésben állt az ázsiai kontinenssel, azaz a mai Kínával és Koreával. Ez körülbeül 20 ezer évvel ezelőtt volt, amikor a szárazföldi hidakat az tette lehetővé, hogy a tengervíz nagy része fagyott állapotban volt északon, tehát jóval (mintegy 100 méterrel) alacsonyabb volt a Kelet-kínai és a Japán-tenger szintje. Amikor a jégkorszak véget ért és megindult a felmelegedés, az elolvadt jégtakaró jelentősen megemelte a tengerek szintjét - ezt a jelenséget jósolják most is a globális felmelegedés következményeként. A kiszélesedő tengerek tehát szétválasztották az addig összefüggő földdarabokat, Japán és a többi szigetek "elszigetelődtek" egymástól. Eddigre azonban már a szigetek túlnyomó része "lakott" volt (még ha nem is a mai értelemben), a legelső népességek bevándorlása már 32-20 ezer évvel ezelőtt megtörtént. Ezek az ősi, halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot élő, de már kőeszközök és agyagedények kultúrájával is rendelkező emberek voltak a "dzsomónok", akiktől a ma már csak Japán északi szigetén, a Hokkaidón élő ainu (kicsit az eszkimókra hasonlító) őslakosokat származtatják.

A jomon emberek valószínűleg két irányból, egyrészt dél felől, Tajvanon és a déli Riukiu-szigeteken át, másrészt északról, a Szakhalin-félszigeten és a Kuril-szigeteken át érkeztek a mai japán szigetekre. Okinawa 1967-ben került a kutatások középpontjába, amikor a sziget déli részén, egy jégkorszak végi, természetes mészkőhasadékban emberi csontmarad-ványokra bukkantak. Összesen négy (egy férfi és három nő) meghatározható csontjaira (koponyákra és végtagokra) találtak, amelyek tehát a mintegy 16-12 ezer évvel ezelőtt élt kőkorszaki élet tanúi, és a "Minatogawa-i ember" néven híresültek el.

A tipikus okinawai embereket ma is meg lehet különböztetni az északi japánoktól. Más a testfelépítésük, arcberendezésük, robusztusabbak, zömökebbek, arccsontjaik szélesebbek, homlokuk alacsonyabb, szemük kerekebb, szájuk vastagabb, bőrszínük sötétebb. A legfeltűnőbb különbség mégis a szőrzet, az okinawaiak szakálla, bajsza erősebb, gyorsabban nő, hajuk dúsabb, s karjuk, lábuk is jobban szőrözött. Az alábbi képen baloldalt egy okinawai (jomon), jobboldalt egy észak-japán (yayoi) férfi feje látható.

A második betelepedési hullám a japán szigetekre már időszámításunk kezdete körüli időszakra, a vaskorra tehető (kb. 300 évvel Kirsztus előtt és után). Ezek az emberek már nem gyűjtögető, hanem rizstermesztő életet éltek, s főként Kínából, Koreából érkeztek. Kyushu déli részénél délebbre nem jutottak, viszont a nagy szigeteket, Honshut, Shikokut ők lakták be. Nevüket, a "yayoi" (ejtsd: jajoi) elnevezést egy Tokió melletti helyről kapták, ahol a régészek az első leleteiket megtalálták. A yayoi agyagedényeket már forgó korongon készítették, szemben a jomon vázákkal, amelyeket kézben formáztak. Az edények mellett már fegyverek, tükrök és harangok is készültek bronzból és más fémekből.

A fő különbség a jomon és yayoi kultúrák között mégis az, hogy a yayoik már falvakba szerveződve éltek, rizsföldeken dolgoztak, épületeiket kőből és fából építették, a terményt külön tárolták, stb. Ebből az életmódból alakult ki a fejlett, mezőgazdaság központú japán társadalom.

A címet megtévesztésnek szántam, mert itt most csak tücskökről lesz szó. Sőt, még azokról se, mert ezek az egyenesszárnyú rovarok az Orthoptera rend Anostostomatidae családjába tartoznak, amelyek nem valódi tücskök, csak kissé hasonlítanak rájuk. Az egyenesszárnyúak közé tartoznak amúgy a szöcskék, a sáskák és a valódi tücskök, mint a legismertebb csoportok. Amikről most beszélünk, azok az angolul King Cricket-nek, Új-Zélandon pedig maoriul wetá-nak nevezett állatok. Általában nagy testű, nagy fejű, hosszú csápú, erős, tüskés hátsó lábú, többségükben szárnyatlan, fényes, barna, narancssárga vagy fekete színű rovarok. Pontos elkülönítésük csak részletes morfológiai és anatómiai vizsgálatokkal lehet, amelynek során a szájszerveket, a lábízeket, a potrohszelvényeket elemzik. Az eddigi kutatások szerint a már említett, közös családba tartozó rovarok (nevezzük innentől egyszerűen wetáknak őket) fő elterjedésükben a déli féltekére korlátozódnak. Azaz Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, Ausztráliában és Új-Zélandon élnek, s csak kevés fajuk hatol fel az Egyenlítőtől északra fekvő területekre. Egy ilyen különleges faj az okinawai "Yanbaru kurogirisz", azaz a yanbarui fekete óriástücsök.

A weták már első ránézésre impresszív megjelenésű rovarok. Nagy fejük, fényes, szárnyatlan testük, hosszú, tüskés lábaik tiszteletteljes megközelítést érdemelnek. Ezt zavarás esetén tüskés hátsó lábaik feltartásával, erős rúgásokkal, majd végső esetben hatalmas ugrásokkal is kiérdemlik. A weták majdnem minden faja ragadozó, és egymás közt bonyolult, fajon belüli társas kapcsolatokat tartanak fenn. Különféle módokon képesek hangot adni, amelyet az elülső lábukon lévő dobhártya segítségével hallanak. A hímek fején gyakran különféle módosult nyúlványok, szarvak, nagyra nőtt rágók láthatók (pl. "agyaras weta"), amelyekkel egymás közt vetélkednek a nőstények kegyeiért. Az egyedfejlődés hosszú, a lerakott petékből 16-18 hónap múlva kelnek ki a szülőkhöz hasonló lárvák, amelyek teljes kifejlődése akár 3 évig is eltarthat. A kifejlett állatok néhány évig élnek.  Általában jól tolerálják a hűvös éghajlatot, olyan fajok is ismertek, amelyek testnedvében fagyálló anyag van, és dermedt állapotban a talajmenti fagyot is képesek túlélni.

A wetáknak a nagyrészt a déli feltekére szorítkozó elterjedése a valaha összefüggő Gondwana földrész feldarabolódása előtti időszakban történt kialakulásra utal. Ausztráliában a kréta időszakból származó, tehát 145-65 millió éves kor közé eső kövületet is találtak. Dél-Afrikában mintegy 25 King Cricket-faj ismeretes, Ausztráliából és Új-Zélandról a 100-at is meghaladja a fajok száma, s néhány rokon fajt írtak le Új-Guineából, Új-Kaledóniából is.

Az új-zélandi fajokat 5 csoportba osztják: óriás weták, falakó weták, agyaras weták, talajlakó weták és barlangi weták. Többségük éjszakai életmódot él, és nem annyira ragadozók, inkább növényevők. Mivel Új-Zélandról (két denevérfaj kivételével) hiányoznak az őshonos emlősök, egy elmélet szerint a sokféle, valóban nagy testű, lassú mozgású weták a kisrágcsálókat, az egereket, pockokat helyettesítik, füveket, magokat rágnak.

Hogy mennyire keveset tudunk még a wetákról, azt az is mutatja, hogy 1999-ben az új-zélandi déli sziget ősrégi szikláin felfedeztek egy új fajt (Bluff weta - Deinacrida elegans), amelyik kékes, fémes színével, szögletes mozgásával egészen robotszerű benyomást kelt.

A Japánban, Okinawa szigetén (a Yanbaru őserdőben) talált Yanbaru kurogirisz (Black King Cricket - Apteranabropsis yanbarensis) sem túl régi felfedezés: 1995-ben írta le Oshiro japán kutató új fajként. Hozzá hasonló faj (ugyanebbe a genuszba tartozó) mindössze 9 van, 3 Indiában, másik 3 Vietnamban, egy Nepálban, egy pedig Kínában él. Persze, hogy Kína erdei mit rejtenek még, azt ki tudja...

Az "okinawai weta" így is különleges, és talán a legészakibb előfordulása a család egyik képviselőjének.  Nyirkos, őszi napokon (de persze még mindig 22-24 fokban) lehet vele éjjel találkozni a Yanbaru szubtrópusi erdőt átszelő aszfaltborította utakon, ahova a megfigyelések szerint az elgázolt csigák, békák, földigiliszták és más rovarok tetemeit eszegetni jön ki az erdőből. Nagy termete (csak a teste, csápok, lábak nélkül 6-8 cm) és jellegzetes mozgása révén még a lassan haladó autó reflektorfényében is észre lehet venni. Megközelítve ugyanazt a tipikus védekező testtartást veszi fel, mint új-zélandi rokonai, azaz hatalmas, tüskés hátsó lábait szinte feje fölé tartva megmerevedik. Ha tovább zargatják, akkor óriási ugrásokkal tűnik el a sötétben.

Kicsit "arrébb", de még mindig a Stenopelmatoidea öregcsaládba (tehát ugyanabba, ahova a weták), a Gryllacrididae családba tartozik a Neanias magnus nevű "tücsöksáska". Külsőleg eléggé hasonlít a wetákra, s amikor a "yanbaru kurogiris"-t kerestem az erdőben, először azt hittem, ezek a leveleken csücsülő, szép narancssárga tücskök is weták.

A hím és a nőstény jellegzetesen eltér egymástól (egyik sem képes ciripelésre, semmiféle hangadásra): ahogy az lenni szokott az egyenesszárnyúak egyik alrendjénél (a tojócsöves szöcskéknél, tücsköknél), a nősténynek hátul, a potroha végén tojócsöve van (alul a két kép közül a bal oldalin), míg a hím potrohvége nyúlvány nélküli, legömbölyített, és fekete (jobbra).

Felhasznált irodalom:

Johns, P. M. 1997: The Gondwanaland weta: family Anostostomatidae (formerly in Stenopelmatidae, Henicidae or Mimnermidae): nomenclatural problems, world checklist, new genera and species. - Journal of Orthoptera Research, 6: 125-138.

Két évvel ezelőtt - úristen, hogy rohan az idő -, amikor Okinawára érkeztem, az éjszakai utcákon az első, ami feltűnt, a számos hatalmas, templomszerű épület, élénken kivilágítva, óriási poszterekkel, reklámokkal körülvéve. "Pachinko" - ez volt rájuk kiírva, meg hozzá mindenféle szavak, "Game resort", "Sunshine", "Hollywood", "Pharaoh". Először azt hittem, valami bankhálózat, legalábbis a széles lépcsők, elképesztő bejáratok, márványszerű oszlopok erre utaltak - otthon vagy Európában minden ilyen, fényűző épület valami bankhoz tartozik...

De aztán tájékozódva meg közelebbről megnézve egyet-kettőt, kiderült mik is ezek. Kaszinószerű játékbarlangok, nyerőautomaták ("félkarú jackek") végeláthatatlan sora húzódik bennük, cigerattaszag, neonfényvillódzás, őrült zaj hömpölyög köztük. Az emberek igazából csak lézengenek, itt-ott ülnek a gépek előtt, megdöbbentően semmitmondó, üres arckifejezéssel bámulják az előttük lévő, képernyőszerű masinát. A gépezetek leginkább egy függőlegesre állított flipperjáték paneljéhez hasonlítanak, de nincs rajtuk semmi mozgó, mozgatható, billentyű vagy csapóajtó. Apró fémgolyókat kell felül beléjük dobálni (műanyagpoharakban, százasával fogják a kezükben a megszállottak), majd figyelni, hogy a golyó legurul-esik a panelen, különféle helyeken meg-megüt valamit, hangzavarral, villogással kísérve, majd eltűnik alul a lyukban. Semmi beavatkozási lehetőség az égvilágon nincsen, föl nem foghatom, hogy valójában mi az, ami megragadja ezeknek az embereknek a fantáziáját. Tiszta, élettelen, színtelen, szagtalan szerencsejáték ez, a legrosszabb fajtából.

Arra sem sikerült rájönnöm, miért hívják pacsinkónak. Úgy hangzik, mintha orosz szó lenne, mondjuk Szergej Vasziljevics Pacsinko-ról nevezték volna el, aki föltalálta ezt az emberagyat pusztító gépezetet. Nem tudom, volt-e ilyen személy valóban, de akárki is volt, aki bevezette ezt a szörnyűséget, hihetetlenül meggazdagodott rajta. Japán a fő piaca a pacsinkópalotáknak, éves forgalmuk meghaladja a 300 milliárd USA-dollárt. Ez az összeg kétszer annyi, mint japán teljes autógyártásának forgalma, és majdnem annyi, mint az egész Föld éves drogkereskedelméé!!

Mi az, ami megragadja és behálózza a pachinkójátékba belegabalyodott embert? Nem tudom, a gép maga a megtestesült passzivitás, a nyerés - azaz újabb golyók kiadásának - esélye szimplán matematikai, semmilyen stratégia vagy taktika nem létezik. Ráadásul a gépeket - állítólag - néha manipulálják is, hogy mondjuk hosszas, véletlen nyeretlen széria után mégis legyen valami, ami aztán megint odavonzza az áldozatot.

A nyert fémgolyókat vagy újra bedobálja a szegény ember, vagy zsetonokra átváltja. A zsetonokért fémgolyókat vehet (milyen fantáziadús!), vagy a pachinkón kívül, egy másik fülkében kuponokra válthatja. A kuponokért apró nyereményeket, esetleg újabb, most már közönséges boltokban beváltható kuponokat lehet kapni. A trükközésre azért van szükség, mert elvileg a pénzért való szerencsejáték tilos Japánban.

A mintegy 17 ezer pachinkópalota 90%-át dél-koreaiak birtokolják. Japánon kívül az utóbbi években Tajvanon is félelmetesen elszaporodtak a könnyű és gyors meggazdagodást (sem) ígérő paloták. Sok városban a pachinkók és környékük egyben a prostitúció, a bűnözés központjai is.

Ez a bejegyzés a Japánban talán leggyakrabban hallható mondatról, és a hozzá kapcsolódó élményeimről szól.

A "csotto matte kudaszai" (ちょっとまってください) frázist lépten-nyomon hallani, annyit tesz "várjon egy kicsit, kérem". Ezt mondják a boltban, amíg visszaadják az aprót (amíg az ember tenyerébe teszi a pénzt a kislány, kedvesen alátartja másik, meleg kezét, nehogy leessen egy érme); kiszolgáláskor, amíg kihozzák a megrendelt ételt; a postán, amíg ráragasztják a bélyeget a küldeményre; a benzinkútnál, amíg visszacsavarják a sapkát a tankra; és még millió helyen, ahol szinte egy másodpercet sem kell várni, mégis jól esik, hogy türelmet kérnek, amíg a dolgukat végzik.

Három esetet idéznék fel, ahol ez a mondat belémivódott.

1. Egyik kora este az egyetemről hazamenet ijedten hallottam, hogy az autóm jobb első gumija furán kopog, minden egyes fordulatnál. Megálltam, kiszálltam és látom ám, hogy egy nagy vasszeg feje van beékelődve a gumibarázdába. Ahogy megpróbáltam kifeszegetni, azonnal felszisszent a kerék, tehát látható volt, hogy a szögfej mögött a hegye is mélyen befúródott a gumiba. Percig sem haboztam, azonnal fordultam és mentem az egyetemhez közeli autóshoz, ahol az első kis Mitsubishi Pajero Minimet vettem, s amely egyben autószervíz is. A fiatalemberrel már többször volt dolgom, legutóbb a reggelente sivító ékszíjat kellett megfeszíttetnem, és amikor kérdeztem, mennyivel tartozom a kb. 10 perces munkáért, szégyenlősen mondta, hogy "hyaku yen", azaz 100 yen (kb. 270 Ft)...

Szerencsére Japánban a boltok, a szervizek este későig nyitva tartanak, nyilván és kézenfekvően azért, mert a dolgozó emberek este, a munka után érnek rá ilyesféle dolgaikat intézni. Így hát nem volt gond, hogy 7 órakor beállítottam a szervízbe a kocsimmal, kiszálltam és rámutattam a kiálló vasszögre a keréken. Nem kellett semmit magyarázni, a fiú értette miről van szó. Elhangzott a varázsszó: "csotto matte kudaszai", előkapott a farzsebéből egy fogót és megpróbálta kihúzni a ronda izét. Természetesen neki is felszisszent, erre abbahagyta, és egy pillanatra megállt gondolkozni. Elmosolyodtam,  a "csotto matte kudaszai" megint elhangzott, de most el is tűnt a fiú hátul a műhelyben kb. 5 másodpercre. Amikor előjött, egy szerszámosláda volt a kezében, amelynek tartozékaival most már tisztességesen kezelni tudta a problémát. Nem akarom nagyon részletezni, a szöget kihúzta (rémesen nézett ki, fogalmam sincs hogy került bele, mintha Krisztus keresztre feszítéséből származott volna...), a gumi elkezdett leereszteni, a fiú meg valamiféle Palmatex gumiragasztóval ügyködve gondosan betömte a lyukat, újra fölfújta a kereket, felegyenesedett és közölte, hogy rendben van, mehetek. Egy ezrest volt hajlandó eltenni az egész munkáért.

2. Másik esetem egészen mindennapos. A szó szoros értelmében, mert szinte minden nap vásárolok a közeli Szané-ben (ez egy kényelmes élelmiszerbolt-hálózat), amely délelőtt 9-től éjjel 1-ig van nyitva. Egy alkalommal reggel ugrottam be, töltöttpaprikát akartam főzni, s ahhoz kellett hozzávalót vennem. Paprika, darálthús, paradicsomlé megvolt, de lusta lévén - meg a rizsfőzéshez amúgy sem értek - a készételes pultnál dobozolt, kész főttrizst akartam venni. Ez mindig szokott lenni, együtt a friss falatokkal, a "bento"-nak, azaz elvihető "lunchbox"-oknak való alkatrészekkel. Mindezt hátul a konyhán készítik, minden Szanének van önálló konyhája.

De most nem volt főtt rizs. A "tuaregnek öltözött", fehér kendős, sapkás, szájvédős, kesztyűs, apró nénik föl-alá rohangáltak (voltak vagy négyen), épp töltötték fel a pultokat. Az egyik kihozott négy darab rizsesdobozt, de nem fehér, natúr rizs, hanem ízesített, babos meg mittudomén milyen rizs volt bennük. Egy picit tébláboltam, majd összegyűjtve minden bátorságomat megszólítottam, fehér rizs, "shiro gohan" kellene, nyögtem. Bento? - kérdezi, mondom nem, ilyen mint ez, csak sima, fehér, főtt rizs. Egy doboz? Hai, onegaisimasz - mondom, mire jön a varázsszó: "csotto matte kudaszai" és a néni térül-fordul, máris a kezében az áhított kis műanyag doboznyi fehér rizs, legumizva, fölárcédulázva, minden.

3. A harmadik eset sem különleges, a szituáció gyakori. Étteremben vagyunk (Pizza House Junior, mert a japánok szeretik az angol szavakat minden látható kapcsolat nélkül egymás mellé tenni, ráadásul ebben a gyorsétteremben minden volt, csak rendes pizza nem, currys rizs, egész csirke, tészta, steak, minden), szóval bent vagyunk, megrendeltük, megkaptuk, megettük, amit kaptunk. Illetve csak megettük volna, mert finom volt, de túl sok, különösen a taco rice, amit a fiam rendelt. A hatalmas adagnak mondjuk a fele megmaradt a tányéron, de hát miért hagynánk ott? Vittem a pulthoz, hogy szeretnénk elvinni, doggy bag-ben vagy hogyan. "Csotto matte kudaszai" - vigyorgott a srác, elvette a tálcát és hátravitte a konyhába. Nem telt bele fél perc, jött vissza egy fehér nejlonzacskóval, minden oké. Nagyon megköszöntük, távoztunk, és csak kint a kocsiban néztünk bele, mi is van a zacskóban. A maradék taco rice - mintha elvitelre kértük volna eredetileg is - gyönyörűen be volt dobozolva, mellé alkoholos kéztörlő, műanyag villa, pálcika (ha az kellene), és egy picike műanyag, zárható tálkában a taco-szósz, egy adag csípős paradicsommártás. Mindez csak azért, mert nem bírtuk megenni. Hihetetlen. De hiszen ez a természetes, nem?

Nem akarok ám én itt történelmi hódolatot tenni (bár ami azt illeti, ez a császári család megérdemli), hanem - biológus voltomat nem elfeledve - csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a jelenleg élő japán császári család tagjai közül hárman is zoológiával, azaz állattannal foglalkoznak...

A képen balról jobbra a következő személyek láthatók:

Masako koronahercegné (Naruhito koronaherceg felesége, ülve), karjában Aiko heregnővel, Kako hercegnő (Akishino herceg kislánya), Akihito császár (ülve), mögötte Akishino herceg (másodszülött fiú), Mako hercegnő (Akishino elsőszülött kislánya), Michiko császárné (ülve), Kiko hercegné (Akishino herceg felesége), Naruhito koronaherceg (elsőszülött fiú, trónörökös, ülve), mögötte Mrs Sayako Kuroda (volt Nori hercegnő).

A harmadik generációs trónörökös, a 2006-ban született Hisahito herceg (Akishino fia) ezen a képen még nem látható.

A japán császári család a világ leghosszabb, egyenes leszármazotti ágon öröklött monarchiája, és feje mára már az egyetlen uralkodó, aki a császári címet viseli. Akihito a 125-ik japán császár, az állam és az egységes japán nép vezető szimbóluma, egyben a shinto vallás főpapja. Japánul tennónak, "mennyei uralkodónak", angolosan néha "mikado"-nak nevezik. A hagyomány szerint i. e. 660 óta létezik a japán állam, ez azonban sem régészeti leletekkel, sem a történetírással nem igazolt.

Akihito 1933. december 23-án született (ez a naptári nap nemzeti ünnep Japánban, így szerencsés módon egyúttal a keresztény karácsonyt is meg lehet hivatalosan  ünnepelni...). Apja Hirohito császár volt, aki (csak hogy még egy nevezeteset említsek) Meiji császár (1852-1912) unokája. A japán császárok uralkodásuk idejét külön névvel illetik, és az időszámítás ehhez a névhez kötve mindegyikük uralkodásával újrakezdődik. Így a japán történelmet a császárok uralkodásainak időszakaira bonthatjuk: Meiji (1867-1912), Taisho (1812-1926), Showa (ő volt Hirohito), 1926-1989). Akihito uralkodásának időszaka a "Heisei" nevet kapta (azt jelenti "béke mindenütt"), jelenleg tehát Heisei 23-ban (2011) vagyunk, a japán időszámítás szerint.

Már Hirohito császár ismert volt arról, hogy tengerbiológiával foglalkozott, több tucat tudományra új csalánozó állatfajt (Hydrozoa) írt le. A császári palota alatt tengerbiológiai laboratóriumot rendezett be, nem csoda tehát, hogy a négy lány után következő elsőszülött fia, az 1989-ben trónra lépő Akihito is komolyan érdeklődött a tengerbiológia iránt. Ő halakkal foglalkozik, és számos taxonómiai cikket írt a gébfélékről (Gobiidae). A tudománytörténettel is törődik, 1992-ben a Science-ben jelent meg cikke a korai japán természettudósokról:

2007-ben pedig a talán legnevesebb természettudományi szaklap, a Nature publikált írást tőle a Linné-évforduló alkalmából:

Akihito császárnak (aki jelenleg 78 éves) feleségével, Michiko császárnével három gyermeke van: Naruhito koronaherceg, trónörökös (született 1960-ban), Akishino herceg (született 1965-ben) és Sayako (volt Nori hercegnő, született 1969-ben). Hogy miért kell mindig "volt hercegnőt" mondani, arra a következő a magyarázat: Sayako (lánykori nevén Nori) 2005-ben feleségül ment Yoshiki Kuroda építésztervezőhöz, akinek semmiféle arisztokratikus múltja, családja nincsen. Az 1947-es japán császári udvartartási törvény szerint a császári család nőtagjának ebben az esetben le kell mondania születési jogáról, szerzett előnyeiről, és gyakorlatilag ki kell lépnie a császári családból. Sayako (azaz Mrs Kuroda) tehát a polgári életet választotta, és ezzel származásának minden arisztokrata előnyét elvesztette.

Sayako amúgyis eléggé gyakorlatias személy, 1992-ben a tokiói Gakushuin Egyetem Tudományos Karán szerzett diplomát, és még ebben az évben a híres Yamashina Ornitológiai Intézet (valójában általános biológiai laboratórium) kutatója lett. Tudományos publikációi különféle madarak tanulmányozásáról, többek közt jégmadarakról szóltak. Házasságkötése alkalmával azonban ezt a munkát is abbahagyta, és jelenleg életét kizárólag családjának szenteli.

Akihito császár másodszülött fia, Akishino herceg is kapcsolódik a biológiához. Ő Fumihito polgári néven 1996-ban szerzett ornitológiából (madártanból) doktori fokozatot, disszertációjának címe: "A vadon élő tyúkfélék molekuláris törzsfája, és a háziasított tyúk monofiletikus eredete" volt. Előzőleg 1993-94-ben Indonéziában és Kínában végzett tereptanulmányokat. A madarászat mellett őt is érdekelte a halbiológia: amikor apja még trónörökösként betelepítette Thaiföldre az afrikai Tilapia bölcsőszájú sügereket, Fumihito részt vett ebben a munkában, és később "harcsaspecialistaként" is elhíresedett.

Akishino herceg (aki házasságával kapta meg új nevét) jelenleg a már említett Yamashina Ornitológiai Intézet elnöke, és a Japán Állatkertek és Akváriumok Szövetségének is vezetője. Tiszteletbeli tagja a japán World Wide Fund for Nature-nek is (WWF).

Nem lehet elfelejtkezni még egy biológus császári családtagról sem, igaz, ő nem közvetlenül a császári család leszármazottja. Syu Kawashimáról van szó, aki Kiko Kawashima (Kiko hercegné, Akishino felesége) bátyja. Ő a japán lovak eredetével, biológiájával foglalkozik, agrártudományi egyetemi végzettsége van, és 2005-ben tartott előadást a "The Society for the Study of Human Animal Relation" társaság konferenciáján "Az ősi japán törpelovak genetikai és történelmi eredete" címmel. Amennyire ki tudtam nyomozni (Wakako Machida segítségével) ez volt a 2004-es doktori disszertációjának anyaga, és arról szólt, hogy a yonaguni, miyakoi és tokara-szigeteki kis termetű lovak valójában a mongol lovak leszármazottai, és más útvonalon érkeztek Japánba, mint az egyébként Koreából érkező, nagyobb termetű lovak. Lényegében tehát ezek a pónik az ősmagyar, szintén mongol eredetű, hucul lovakkal vannak rokonságban.

Végül a trónörökösről: Naruhito koronaherceg 1982-ben és 1988-ban szerzett történész diplomát a tokiói Gakushuin Egyetemen. Ugyan a természettudományok nem a szakterülete, de mégis kapcsolódik valahogy apja és nagyapja örökségéhez: a vízgazdálkodás, a vizek védelme, a vízi kereskedelem története érdekli. 1983-1985 között Oxfordban, Angliában tanult, erről a két évről "A Temze és én" címmel jelentetett meg 1993-ban könyvet, amelyben a Temze folyami szállításának történetét írta meg. 2003-ban és 2006-ban is részt vett és előadást tartott az ún. "Világ Vízi Találkozója" (World Water Forum) konferenciákon, Kyotóban és Mexikóban.

Szeptember 21 és 30 között utaztam fel másodszor a Tokara-szigetekre, amelyek Amami-O-shimától északra, Kuyshutól és Yaku-shimától délre helyezkednek el. A komp már majdnem két hete nem járt, a sorozatos tájfunok és a szeles időjárás, a tenger magas hullámai  miatt. Mikor végre elindult, már aznap döntenem kellett, aztán megvennem a repülőjegyet, és el is szállnom Kagoshimáig, hogy elérjem a kikötőből fél órával éjfél előtt induló hajót dél felé. Ez a hajó, a "Toshima ferry" a fő verőere a szigeteknek, hetente kétszer kötögeti össze a Tokara-csoport 7 lakott földdarabját, Kuchino-shimától Takara-jimáig. Egy korábbi utam alkalmával már voltam Nakano-shimán és Takara-jimán, most megint két sziget, Kodakara-jima és Akuseki-jima fért bele a majdnem 10 napos kirándulásba.

Akuseki-jima - mint a északi Tokara-csoport többi tagja - kihalt vulkáni sziget, területe 7,5 négyzetkilométer, legmagasabb pontja 584 méter, lakosainak száma körülbelül 50. Neve "ördögi, rossz kősziget"-et jelent, s a kikötőben felszerelt régi információs táblán ez olvasható: "On this divine island lives the God Boze who exorcise human evils" - azaz tehát "ezen az isteni szigeten lakik a Boze nevű szellem, aki kiűzi az emberből az ördögöt".

A sziget tele van szent helyekkel, erdőfoltokkal, "utaki"-kkal (kegyhelyekkel), amelyek az erdő különféle szellemeit, köztük a főistent, Bozét hivatottak tiszteletben tartani. Évente egyszer, a Hold járásához alkalmazkodva (általában júliusban) Akuseki-jima kis közössége ünnepélyt rendez, amely a Bozénak öltözött maszkos táncosok, dobok, imádságok részvételével zajlik. Szeptemberben ezeket a nagy, papírmasséból készült, engem hosszúfűlű denevérre emlékeztető maszkokat a kegyhelyek mögött kupacba rakva lehetett megcsodálni.

Bár a kikötő fölé magasodó hegycsúcs már nem füstöl, azért a szigeten még mindig vannak vulkanikus tevékenységre utaló nyomok. A vizet a part közelében vörösre festi egy tenger alatti, vastartalmú termálforrás, és a következő öböl szélén szabadfelszíni, füstölgő kénlyukak találhatók, amelyek alá egy forró homokfürdőt is berendeztek. Ez a "hot sand bath" nevezetes turistacsalogató, a vállalkozó kedvűeket nyakig betemetik a meleg, kénes homokba, és ez állítólag jó hatással van az ízületekre. Én azonban - allergiás lévén - még a környék kénes levegőjétől is kínlódtam, és 5 napos tartózkodásom első idejében azt sem tudtam, mitől fáj folyamatosan a fejem. 

Sétáim közben azon gondolkoztam, vajon hányan vannak, hogyan élnek az emberek egy ilyen kis szigeten? Amikor elmentem az iskolaépület mellett, benéztem egy osztályterembe, volt benne három pad… Élnek a szigeten (a korábbi könyvem szerint) tán 80-an, gyerek lehet úgy összesen 15-20? Korosztályonként, évfolyamonként 3-4? Milyen lehet itt egy tanóra?

Este vacsorakor rákérdezek vendéglátómnál a számokra: hát bizony talán csak 50-en ha vannak összesen, a könyvadatok le vannak maradva, nyilván közben el is költöznek, meg kihalnak az öregek. Tizenhárom család van összesen, egyetlenegy baba, 7 junior high school student, és egy-egy elemi osztályban (évfolyamban) 1-2 gyerek van összesen. Hihetetlen. 8 tanár van az iskolában, a különböző évfolyamokra, tantárgyakra. Ennyi. Bolt, étterem nincs, szálláshely van négy (a 2009-es térképen még öt), de jelenleg úgy néz ki, én vagyok az egyetlen vendég. Italautomatát egyet találtam, az működik, de hiányzik belőle a tejeskávé minden fajtája (Coca Cola van benne, nem kell senkinek), nyilván az a legnépszerűbb, nem tudom mikor töltik majd újra. Hogy miből élnek? Számomra örök rejtély. Állami támogatás? Biztosan van az is, egy ilyen önkormányzat nem létezhet a lakók adójából. Teheneket sokfelé látok, a férfiak nagy része kint dolgozik az istállók, legelők körül. Van egy "energiaközpont", kis erőmű, azt hiszem olajjal megy, az szolgáltatja az elektromos áramot mindenhova. Környezetbarát megoldást, szélkereket, napelemet, nem láttam sehol.

A bambusz mellett a sziget legjellegzetesebb, természetes növénytakaróját a "birou" nevű kínai legyezőpálma (Livistona chinensis) erdei alkotják. A pálmafák között akad lombosfa is, az avar jó, nyirkos, és töbféle ezerlábút is találok benne. Összesen 9, a sziget faunájára nézve új adatot gyűjtök össze, mert ikerszelvényeseket ezen a szigeten sem jegyeztek fel még soha. A legjobb fogásom utolsó nap délelőttjén a Birou-yama nevű erdőben egy öreg lombosfa korhadt fatörzsének kérge alatt talált Nannolene flagellata ezerlábú volt: ennek a fajnak a rokonai a déli féltekén, Ausztráliában, Új-Zélandon élnek.

Gyönyörű az idő, szép a kilátás a kikötőre a meredek hegyoldalról, alig tudok betelni vele. Egyszercsak alulról feltűnik egy vándorsólyom, észrevesz, pillanatok alatt felszáll messze a magasba. Milyen érzés lehet vándorsólyomnak lenni ezen a szigeten? Minden az övé, uralkodik az egészen, pár perc alatt körberepüli, átlátja a tenger szintjétől az 584 méteres hegycsúcsig. Félnek tőle a madarak, ő a király, fönt fészkel valahol egy elérhetetlen sziklafalon (akad ilyen), és szabad, azt csinál amit akar. Lenéz az emberekre, jönnek-mennek, mit akarnak ezek a hangyaapróságok itt? Ő már ki tudja mióta itt van, jöhet tájfun, földrengés, vulkánkitörés, könnyedén átvészeli mindet, övé a világ.

A Tokara-szigetek egyik tagja, Kodakara-jima mindössze 1 négyzetkilométer kiterjedésű, kerülete 4,8 kilométer, lakosainak száma körülbelül 20. A Déli-Tokara szigetcsoport egyik tagja, a nevezetes Tokara-ároktól délre található, Takara-jima mellett. A neve (小宝島) tulajdonképpen "kis Takara sziget"-et jelent, a kandzsi benne ugyanaz, mint nagyobb szomszédjáé, Takara-jimáé. Kodakara-jima mellett van még egy kis sziget, Ko-jima, amelyik lakatlan, csupán egy nagyobb szikla, igaz van némi növényzet is rajta.

Kodakara-jima és Takara-jima is - állattanilag - arról híresek, hogy él rajtuk egy mérgeskígyófaj, a Tokara-habu, amelyik a habuk képviselőinek legészakibb előfordulása (ennél északabbra már a mamushi, egy másik mérgeskígyó-féleség él). A Tokara-habu viszont jelentősen különbözik a délebbre élő többi habufajtól is, az Amami-szigeteken és Okinawán élő igazi habutól, a hime-habutól, a Yaeyama-szigeteken élő Sakishima-habutól és a Tajvan-habutól. (A habuk fajainak és állatföldrajzának áttekintését lásd itt.)

A Tokara-habunak két színváltozata ismert, egy világosabb és egy sötétebb színű. Kodakara-jimán, a sziget középső, mintegy 100 méter magas, bambuszerdővel borított fennsíkján volt alkalmam megfigyelni a különbséget a két színváltozat között. Ahogy egyik reggel a bambuszosban az egyetlen kitaposott ösvényen sétáltam, az első kígyót észre se vettem, színével úgy beleolvadt a száraz levelek közé. Csak arra figyeltem fel, hogy valami felémvág; utána még három másik, a talajszinten leselkedő kígyó tette ugyanezt, s csak a két utolsót tudtam előre kiszúrni, annyira jó a mimikrijük. A bambuszerdőben itt-ott a Riukiu-fenyő (Pinus luchuensis) egy-egy példánya feketéllett - ezeken meg a fekete habuk ültek, sötétbarna testükkel tökéletesen beleolvadva a barna fenyőkéreg színébe. Agresszivitásban ők se maradtak el a földön lakó, világos színű társaiktól, a fa ágaiba kapaszkodva ugyanúgy marni próbáltak. Még sose láttam ilyen agresszív mérgeskígyókat!

A fennsíkról egyetlen helyen lehet kitekinteni, ahonnan szép kilátás nyílik az alant, a tengerparton fekvő pici falu házaira és a tengeren nem messze lévő, lakatlan Ko-jimára. Kicsit ijedten gondoltam arra, hogy milyen szörnyű lehet itt egy cunami, mennyire kiszolgáltatott is az ember! S Kodakara-jima (Okinawától jóval északabbra, Kyushutól délre lévén) nincs is annyira messze például a legutóbbi, tragikus Tohoku-földrengéstől...

Hogy miből élnek ezen a szigeten, Kodakara-jimán az emberek, az szinte rejtély. Alig van halászat, a régi halászkikötőben partra vontatva pihen néhány öreg hajóroncs, s csak néha-néha láttam a tenger mellé kimenni, a partról horgászni férfiakat. Ko-jimára nem tudtam átjutni, pedig azt hittem, a halászok rendszeresen járnak át és majd átvisznek. A turizmus a szigeten szegényes, minshuku összesen kettő van, az egyiket, amelyikben laktam, egy idős néni egyedül tartja fönn, kertje elhanyagolt, gyerekei, unokái már a fősziget valamelyikén élnek. A sziget jelentős része szarvasmarha-legelő, nyilván ez jelenti a fő bevételforrást. Van egy érdekes, tengerparti, részben tenger alatti termálforrás, de a helyi fürdőzésen kívül ezt sem használják ki. Mellette egy bekerítetlen, forrón bugyogó, kicsi iszaptó, szintén a vulkanikus működés maradványa, látványosságnak az is jó lenne.

A nagy iskolaépület arról tanúskodik, hogy régen jelentősebb lehetett a sziget lakosainak száma, de a fiatalok nyilván elvándorolnak. Az egyetlen, kiépített strand is lakatlan, majdnem hogy elhanyagolt, és lejutni is nehéz hozzá, mert az odavezető útra épp egy betonkeverő állomást telepítettek, amelyik a kikötő megnagyobbításán dolgozik (?).

Vendéglátó nénimtől egy kisteherautót kaptam kölcsön, amivel kb. 6 perc alatt körbe tudtam kerülni a szigetet. Minden létező helyen gyűjtöttem, és összesen 7, a szigetre nézve új ikerszelvényesfajt találtam. Még soha, senki nem gyűjtött talajlakó állatokat ezen a szigeten. A nyugati oldalon csodálatos naplementék köszöntöttek minden este.

Utolsó reggel, szeptember 25-én a minden házban felszerelt és a sziget néhány villanyoszlopán is díszelgő hangosbemondók figyelmeztettek, hogy a komp elindult Takara-jimáról és körülbelül 20 perc múlva érkezik. A "polgármester" asszony, a sziget mindenben illetékes, legfontosabb személye 5 perc múlva meg is érkezett a minshukuhoz, hogy kivigyen a kikötőbe. A hajó 10 percet késett, és a kikötőben már előző este óta várta egy fekete borjú egy vasketrecben. Azt mondták, Kagoshimába viszik, az állatorvoshoz. Őt daruval emelték be a raktérbe, én, szinte egyedüli utasként, felsétáltam a hídon és búcsút intettem Kodakara-jimának. Széllel szemben mentünk északra Akuseki-jima felé, amelyik a több ezer méter mély Tokara-árkon túl van.

Riukiu Királyság három korábbi, egymással vetélkedő földesúri hatalomból (Chuzan, Hokuzan és Nanzan) 1429-ben jött létre, amikor Sho Hashi 尚巴志, Chuzan királyának fia, legyőzve másik két vetélytársát, hivatalosan is megkapta a királyi elismerést a kínai császártól. Sho Hashi 1371-től 1439-ig élt, tehát halála előtt 10 éven át volt a Riukiu Királyság első együttes uralkodója, egyben az I. Sho Dinasztia megalapítója. Ő építtette fel a Shuri Várat (Kastélyt) is, amely a Riukiu Királyság központja lett 450 éven át.

Halála után azonban zűrös évek következtek, hét fia rövid váltásokkal, veszekedésekkel követte egymást a trónon (Shuri is leégett), egészen Sho Taikyu-ig (尚泰久, 1415-1460), aki 1454-től haláláig uralkodott. Alatta felvirágzott a kereskedelem Kínával, és a későbbiekben is ez lett az alapja a Királyság gazdaságának. Utána azonban fia, Sho Toku 尚徳王 (1441-1469) megint csak képtelen volt összetartani a királyságot, kegyetlen és szeszélyes uralkodónak bizonyult, akivel az I. Sho Dinasztia meg is szűnt.

A vérfrissítést az Izena szigetén, parasztcsaládban született Kanamaru (1415–1476) jelentette, aki tehetsége révén gyorsan emelkedett felfelé a ranglétrán, és Shuriba költözve először Sho Taikyu tanácsadója, majd kincstárnoka lett. A király halála után annak utódjával nem tudott megbékülni, de amikor Sho Toku is meghalt, a kétségbeesett udvari környezet egyértelműen Kanamarut (ekkor már Uchima lordját) kívánta uralkodónak. Így lett belőle Sho En 尚 円 néven király, s egyben a II. Sho Dinasztia megalapítója. Bár 1470-től csak 6 évig uralkodott, a kormányzás bölcs átalakításával mégis megalapozta a királyság hosszú és sikeres jövőjét.

A következő 400 év történetét itt most nem tudjuk áttekinteni, koncentráljunk a Riukiu királyokra, ott is az uralkodásuk végére. 1848-ban 27-ikként Sho Tai 尚泰 (1843-1901) került a trónra, s neki jutott az a balsors, hogy uralkodásával befejeződött a Riukiu Királyság. 1879-ben ugyanis, Japánban Meiji császár hatalomra kerülésével megváltozott a világ, a sógunátus és a teljes feudális rendszer megszűnt, átalakult a központi kormányzás, létrehozták a prefektúrákat, és a Riukiu elvesztette maradék önállóságát is (1609 óta már a Satsuma hatalom alá tartozott).

Sho Tait lemondatták trónjáról, és a szigetek irányítására tokiói adminisztrátorokat neveztek ki. 1879. március 30-án a volt királynak a Shuri kastélyt is el kellett hagynia és Tokióba kellett költöznie. Királyi rangjától megfosztották, és a nyugati mintára újonnan bevezetett nemesi fokozatok közül a márki rangot kapta. Hátralévő életében visszavonultan élt, mindössze egyszer tért vissza Okinawára, hogy a családi mauzeóleumban, a Tamaudunban lerója tiszteletét az ősök előtt. 1901-ben 58 éves korában bekövetkezett halálakor ő maga is ide került.

Utódja, a riukiu királyi család feje Sho Ten 尚典 "koronaherceg" lett, aki még Okinawán született 1864-ben. Apja halála után azonban már minden riukiu hagyomány (ruházat, ceremónia, nyelv) követését feladta, bár fiatalon, 56 évesen (1920-ban) bekövetkezett halálakor mégis a hagyományoknak megfelelően a királyi mauzóleumban, a Tamaudunban helyezték örök nyugalomra Okinawán. Ő volt az utolsó, aki ezt a tiszteletadást megkapta.

Legidősebb fia, Sho Sho 尚昌 (1883-1923) már nem tartott kapcsolatot Okinawával, 1923-ban hunyt el egy szerencsétlen vakbélműtét következtében. Tokióban van eltemetve.

Őt fia, Sho Hiroshi 尚裕 (1918-1996) követte a riukiu királyi család fejei sorában. Sho Hiroshi a tokiói császári egyetemen szerzett diplomát kelet-ázsiai történelemből és irodalomból.  A háború alatt a Japán Császári Haditengerészetnél szolgált, majd 1947-ben ő is, mint mindenki más a korábbi japán arisztokráciából, elvesztette nemesi címét. Sikeres üzletember lett, a Sho Enterprises alapítója és igazgatója. 1990-ben számos családi hagyatékot, festményeket, dísztárgyakat, iratokat adományozott Naha városának. 1996-ban hunyt el, és bár temetését Tokióban rendezték, végső nyughelyére Izena szigetén, az ősi családi sírboltban talált.

Négy lánya és egy fia van, Sho Mamoru 尚衞, aki jelenleg a riukiu királyi család egyetlen fiúleszármazottja. Az ő nyomára már nem sikerült rábukkanni.

A "Futenma", ahogy itt Okinawán rövidítik, teljes nevén az Amerikai Egyesült Államok Futenma Haditengerészeti és Légierőbázisát jelenti (US Marine Corps Air Station Futenma, azaz MCAS Futenma, http://www.marines.mil/unit/mcbjapan/mcasfutenma/Pages/mcasfutenma.aspx). Okinawa szigetén, Ginowan város mellett, mintegy 9 km-re északkeletre Nahától (a sziget fővárosától) fekszik, körülbelül 480 hektáron. 1945 óta működik amerikai katona telephelyként, jelenleg az 1. Haditengerészeti Légierőszárny (1st Marine Aircraft Wing, főparancsnok Leo A. Falcam ezredes) mintegy 4000 katonája táborozik itt. Fő feladatuk a többi amerikai katonai erő (pl. a Kadena Légibázis, szintén Okinawán) támogatása a körzetben. A telep legjellemzőbb része a 2740 méter hosszú, 45 méter széles repülőgép-kifutópálya, amelyet kiterjedt katonai barakkok és kiegészítő épületek vesznek körül. Futenma az ENSZ légierejének is területi bázisául szolgál.

Elődje, a Futenma Repülőtér eredetileg a 2. világháborúban létesített japán császári katonai támaszpont volt, egészen 1945 áprilisáig, amikor az amerikai katonai erők az okinawai csata keretében elfoglalták. Az amerikai terv szerint innen indították volna a B-29-es stratégiai bombázókat Japán fő szigeteinek megszállására, erre azonban nem lett szükség, mert Japán időközben kapitulált. A háború végeztével az amerikaiak – stratégiai okokból – nem hagyták el Okinawát, és Futenma az Amerikai Légierő katonai telephelye lett. Feladata a Kadena Légibázissal közösen a Riukiu-szigetek megtartása, Japán ellenőrzése, és a Kína és Korea elleni védekezés lett. A telephely 1957-ben átkerült az Amerikai Haditengerészet szolgálatába, s azóta képezi részét az amerikai haditengerészeti légierőnek. Amikor az USA 1972-ben visszaadta Okinawát Japánnak, a két ország szerződést kötött, hogy Okinawa továbbra is stratégiai fontosságú védelmi feladatot tölt be a régióban, és maradnak az amerikai támaszpontok. Vadászgépek a Futenmán nem állomásoznak (azok a Kadenán vannak), a repülőtér nehéz helikopterek és szállító harci repülőgépek gyakorlatoztatására szolgál.

A katonai bázis a sűrűn lakott polgári környék miatt állandó helyi lakossági ellenkezés tárgya, és jelentős vitatéma a magasabb politikai körökben is. A gyakorló repülések komolyan zavarják a környező lakosok életét, zaj- és légszennyezést okoznak, sőt potenciális balesetveszélyt is jelentenek, miután 2004 augusztusában egy szállítóhelikopter az Okinawa Nemzetközi Egyetem területére zuhant (a pilóta meghalt, de polgári személyi sérülés szerencsére nem történt).

1996-ban a japán és az amerikai kormány megegyezett, hogy a Futenma Légierőbázist kiköltöztetik Ginowan város területéről, és az új helyet számára Okinawa sziget északabbi részén, a keleti parton lévő Henoko öbölnél, a már létező amerikai Schwab Tábor megnagyobbításával vélték megtalálni. Nago városa, amelyhez a terület tartozik, vegyes érzelmekkel fogadta a tervet, és nemsokára erőteljes természet- és környezetvédelmi titlakozás is indult, mert a tervezett, főként tengerparti építkezések sérülékeny korallzátonyokat és a védett okinawai dugong élőhelyét veszélyeztetik (ez utóbbi élőlényt egyébként az amerikai törvények is védik). Nago városa végülis csekély többséggel, de a katonai terv ellen voksolt. A 2006-ban választott új polgármester azonban mégis a terv megvalósításának híve, és állami vezetői szinten is sürgetik a döntést. A 2009 őszén hatalomra került új párt (a Japán Demokrata Párt) vezette hárompárti koalíció, Yukio Hatoyama miniszterelnökkel az élen elhalasztotta a végleges határozatot Futenma elköltöztetéséről; ebbe a döntésébe és a további bizonytalankodásba bele is bukott: 2010-ben lemondásra kényszerült. Utódja pénzügyminisztere, Naoko Kan lett, aki ezen a téren szintén nem tudott érdembeli politikai előrelépést felmutatni, s az új okinawai kormányzó (az 1939-ben született Hirokazu Nakaima) megválasztásával - aki határozottan amellett kardoskodik, hogy az amerikai bázisok terhelése csökkenjen Okinawa tartományban -, a megegyezés esélyei tovább csökkentek. Végül Kan is lemondott, és  2011 szeptemberétől Yoshihiko Noda lett az új miniszterelnök (az elmúlt 5 évben ő Japán hatodik miniszterelnöke). Amerika kétkedéssel figyeli a már-már nevetségességet súroló fejleményeket, s bár a Futenma-megoldás határidejét kitolta, kimutatta határozott szándékát, hogy a támaszpontnak Okinawán kell maradnia. Ez tulajdonképpen érthető: Kína és Korea innen percek alatt elérhető, míg Guamról vagy más Japán tartományokból sokkal nehezebben. Ehhez járul hozzá, hogy Okinawa akármennyire is fontosnak érzi magát, mégiscsak a 120 milliós nagy ország legkisebb és egyben legtávolabbi tartománya, tehát a parlamentben és más politikai színtereken valószínűleg képtelen a maga oldalára állítani a többséget. A többségnek pedig az a kényelmes, ha az amerikaiak maradnak, mégpedig Okinawán.

Az ötnapos kiotói konferencialátogatásom keretében ellátogattam Kobéba, ahonnan könnyen elérhető vonattal a világ leghosszabb függőhídja. Ez a híd, hivatalos nevén az Akashi Kaikyo O-Hashi Honshu szigetét köti össze a Shikoku nagy szigethez kapcsolódó Awaji-jima szigettel, azaz Kobe városát Iwaya városával, a forgalmas Akashi-tengerszoroson át. Lényegében a Honshu-Shikoku autópálya része, csak közúti forgalom zajlik rajta, és magáért az átkeléshez is külön fizetni kell járművenként 2300 yent.

Hossza a két, a tengerbe állított felfüggesztő pillér között majdnem 2 kilométer (pontosan 1991 méter), míg a híd teljes hossza a 4 kilométert közelíti (960 + 1991 + 960, összesen 3911 méter). Ezzel a Gyöngy-hídnak (Pearl Bridge) is becézett óriás a világ leghosszabb felfüggesztésú kábelhídja, utána a dániai, szintén két szigetet a tengeren át összekötő Storebælt híd következik 1624 méterrel. A híres san franciscoi Golden Gate híd felfüggesztett hossza "csak" 1280 méter. (Összehasonlításul: a budapesti Erzsébethíd szintén látványos íve 290 méter.)

Mind a kobei, mind a dániai híd 1998-ra készült el, lényegében hasonló technikával. A tengerbe állított, 298 méter magas pillérek (tehát mintha az Erzsébethidat a hegyére állítanánk...) egyenként 350 ezer tonnányi beton alapon állnak, és összeségében 300 ezer kilométer (!) hosszú, több mint 36 ezer drótszálból összefont, 112 centiméter átmérőjű acélkábelt tartanak, amelyen maga a hídtest lóg.

Az építményt 1988-ban kezdték el építeni, és úgy tervezték, hogy 286 kilométer per órás szélviharnak és a Richter-skála szerinti 8,5-es földrengésnek is ellenálljon. Ekkor még nem tudták, hogy 1995-ben Kobét 6,8-as erősségű, több mint 6000 emberéletet követelő földrengés rázza majd meg... Az épülő hídnak két pillére már állt, de szerencsére az összekötő kábelek még nem voltak felfüggesztve - az oszlopok körülbelül egy métert mozdultak el, és a felfüggesztés terveit ennek megfelelően módosítani kellett...

A híd előtt az Akashi-szoroson kompok szállították a járműveket és az utasokat. A közlekedés meglehetősen veszélyes volt, mert a tenger itt elég viharos: 1955-ben két komp is elsüllyedt összesen 168 utassal a fedélzetükön. A japánok már ekkor elhatározták, hogy hidat építenek, és először közúti-vasúti híd kombinációjára gondoltak. Az átívelés mérnöki feladata azonban sokáig megoldhatatlannak tűnt, mert a hajóközlekedés legalább 1500 méter széles tengeri útvonalat írt elő. Végül 1986-ra készültek el a tervek, és több mint 12 évig tartott az építkezés.

Évente többször, a nemzeti ünnepeken kivilágítják a hidat, ehhez 1737 lámpatestet használnak és különböző, számítógéppel programozott díszkivilágítási színeket használnak. Jelenleg naponta 23 ezer autó halad át rajta!