Hát ez bizony egy izgalmas fejezet. Röviden összefoglalva, a Tokai Földrengés a 21. században még be nem következett, de várhatóan katasztrofális hatással járó, szörnyűséges földrengés, amelyre Japán 25 éve készül…

Hogy miért is? Ennek geológiai és történeti magyarázata van. Japán ugyebár földrengéssel gyakran sújtott ország, aminek a geológiai oka az, hogy itt bukik a Fülöp-szigeteki kéreglemez az Eurázsiai-lemez alá (ez a hasadék jól látszik a fenti Google-térképen). A kéregmozgás intenzív vulkáni és egyéb jelenségeket eredményez, így földrengést, termálvizeket, vulkánkitöréseket, stb. A japán geológusok évtizedek óta mérik, de évszázadok óta feljegyzik a földkéreg repedéseiben bekövetkező és a felszínre törő változásokat. A legjobban érintett terület Honshu szigetén, Tokiótól délnyugatra, a Suruga-öbölnél fekszik, ezt a kéregdarabot hívják a Tokai-szegmensnek.

A Tokai-szegmens utoljára 1854-ben repedt meg, majd ezt megelőzően 1707-ben. Mindkét alkalommal 8,4-es erősségű hatalmas földrengések voltak. A történeti feljegyzések szerint 1605-ben és 1498-ban hasonló események történtek… Ha a katasztrófák éveit összehasonlítjuk, meglepő szabályosságra figyelhetünk fel: lényegében 110 évenként (plusz-mínusz 33 év) következik be egy óriási méretű geológiai esemény! Na most, adjuk csak hozzá ezt 1854-hez?

Na hát ezért készülnek a japánok egy óriási földrengésre az 1990-es évek óta. A fenti tényeket 1970-ben fogalmazták meg először, majd 1978-ban elfogadták a „Nagyméretű Földrengés elleni Védekezési Terv” törvényét. 1979-ben a Tokai-vidéket potenciálisan veszélyeztetett földrengés-katasztrófa helyszínének nyilvánították.

A tudósok nekiálltak méricskélni, odafigyelni, s bizony nem alaptalanul. 1995-ben Kobe városánál (amely arrébb van vagy 500 km-rel) bekövetkezett a tragédia: több mint 100 ezer ház dőlt össze, 200 ezer ember vált hajléktalanná, és 4571 ember meghalt a 7,3-as magnitúdójú, 7-es szeizmikus erősségű (ld. az előző bejegyzést!) pusztító földrengésben. A Tokai Földrengés várható, 8,4-es magnitúdója ennél több mint 10-szer erősebbre tehető! Hogy ez mit is jelent az említett kéreglemezek elmozdulásában? Megdöbbentő, de szinte „semmit”! Kobénél (helyesebben az Awaji-szigetnél, ahol az epicentrum volt) a lemez január 17-én reggel 5:46-kor 20 másodperc alatt mindössze 1,5 méterrel ment odébb. Ez elég volt ahhoz, hogy összeomoljon egy egész város, leszakadjon 1 km-nyi autópálya, romba dőljön Kobe kikötőjében a 150 mólóból 120, stb.

1999-ben úgy becsülték, hogy 35-45 %-os a valószínűsége, hogy a nagy rengés (több mint egymillió lakóház összedőlését követelve) 2010 előtt fog bekövetkezni. Mivel ez nem történt meg, most már bármi lehet; a legszörnyűbb az, hogy minden tudományos erőfeszítés ellenére is az emberiség mindmáig gyakorlatilag tehetetlen a földrengések megjósolását illetően. Nincs konszenzus abban, hogy valójában milyen tünetek is azok, amelyek előrejelezhetnek egy ilyen katasztrófát. Jelenleg a lehetséges eseményt „Tokai Földrengés 20xx” néven emlegetik, és csak reménykedhetünk abban, hogy még sok idejük van a tudósoknak, hogy a megfelelő előrejelző technikákra rábukkanjanak…

Szombaton hajnalban arra ébredtünk, hogy remeg a föld, jó erősen, mintha gyorsvonaton ülnénk, rázkódtak a falak, lengett a mennyezeti lámpa, csörögtek a szekrényben a poharak, mozgott az egész ház vagy jó 15 másodpercig. Ijesztő volt, a lökések nem voltak egyenletesek, hullámokban erősödtek, és az ember teljesen tehetetlennek érezte magát. Nagyon mélyről, nagyon erősen, alapjaiban rázza meg az ilyesmi az embert, nem csak szó szerint a földet, hanem a hitét a túlélésben, abban, hogy egyáltalán lehet valamit tenni ez ellen. Fölriadva, a földszinten lévő szobánk tatami matracáról föltápászkodva vártuk, hogy elmúljon, de amikor elcsendesedett, tulajdonképpen akkor tört rám az igazi félelem. Az érzés, hogy mi emberek milyen kis porszemek vagyunk, és semmit nem tehetünk. Bármi megtörténhet, semmi befolyásunk nincs egy ilyen földmozgásra, és lényegében még csak előrejelezni se lehet… És mi van, ha újrakezdődik? Ha a következő nagyobb lesz? És egyáltalán, mikor jön a következő?

Reggel aztán nekiálltunk megnézni az interneten, mi is történt valójában. A Japan Meteorological Association (JMA) honlapján térképpel illusztrálva álltak ott az adatok: 2010. február 27, 5 óra 31 perc, Okinawától keletre mintegy 80 km-re, 10 km-es mélységben, 6,9-es erősségű (erre még visszatérek) földrengés volt. 5:33-kor már cunami-riasztást is kiadtak (azt hiszem, ezt hallottuk az utcáról a hangszórókból),  amely azonban szerencsére a várt max. 2 m-es hullámoknál jóval alacsonyabb lett, az utólagos, 6:20-kor kiadott jelzés szerint a fél métert sem érte el, 7 órára már le is fújták. A hírek szerint a legerősebb rengést Okinawa-sziget délnyugati részén, Itoman településnél mérték, de sehol nem törént semmilyen kár. Délelőtt, amikor a boltba kimentünk, csak azt láttuk, hogy a fölöttünk lévő utcán szerelik a villanyvezetéket, ami leszakadt, de hogy ez a rengés eredménye volt-e, azt nem tudjuk.

A BBC és a CNN 7,2-es, 7,3-as erősségről adott hírt, miközben a JMA honlapján a magnitude 6,9-es, de a térképen a színek a szeizmikus intenzitást mutatják, 3-4-5 között.

Szóval mi is ez a sokféle szám és index?

A földrengések mérése alapvetően nem könnyű dolog. Egyrészt lehet műszerekkel próbálkozni, amelyek valamilyen módon a felszabadult energiát mérik (magnitúdó), másrészt meg lehet a tapasztalatra hagyatkozni, azaz a földrengés hatását egy szubjektív skála szerinti kategóriákba sorolni (szeizmikus intenzitás). Miért jó ez az utóbbi? Mert az „objektív” számok a mindennapi emberek számára nem sokat mondanak, ennél sokkal fontosabb lehet a tényleges hatás, a falak rezgésétől az épületek összedőléséig.

A közismert Richter-skála a földrengés epicentrumában felszabaduló energia logaritmusával arányos, azaz méréseken (szeizmográfon) alapul. A skála minden egyes lépcsője az előzőnél 10-szer erősebb földrengést mutat. A Föld kérgének tulajdonságai és a fizika törvényei miatt a Richter-skála (illetve a belőle fejlesztett, némileg korrigált magnitúdó-skála) szerint 10-esnél (gyakorlatilag 9,5-esnél) erősebb rengés nem létezik, mert a rengést meghatározza a kőzetben tárolódni képes energiamennyiség, mielőtt a kőzet szétreped; és ennek a repedésnek a nagyságát az együttlévő kőzet mennyisége határozza meg. A legerősebb földrengés eddig az 1960-as chilei volt (9,5-es), ennél nagyobb megrázkódtatást csak egy aszteroida becsapódása okozhat (a feltételezések és számítások szerint a mexikói Yucatán-félsziget kráterét mintegy 65 millió évvel ezelőtt kialakító ütközés 13-asnak felelhet meg). Az okinawai a Richternek tulajdonított magnitúdó-skála szerint 6,9-es volt. A helyzetet bonyolítja az USGS (United States Geological Survey) számozása, amely némileg eltér a hagyományos Richtertől: ők a moment magnitude scale-t használják; ez nem magát az energiát, hanem az energia momentumát méri (hajaj, Cseh Géza!).

A JMA által használt szeizmikus intenzitási skála azonban, amely szerint az okinawai az 5-ös alsó részénél járt, nem az energiamennyiség mérésén, hanem a várható és bekövetkező hatás leírásán alapul. Ennek megfelelően 0-tól 7-ig terjedhet, ezek az ún. Shindo-számok, amelyek a helyzet körülírásával definiálják a földrengés erősségét. Csak példaként: a 3-asra azt írják: „A legtöbb ember érzi az épületekben, egyesek megijednek, a tányérok és poharak zörögnek a szekrényben, az elektromos felsővezetékek kilengenek”, a 4-esnél: „Sok ember megijed, egyesek menekülni próbálnak, a legtöbb alvó ember felébred, a lógó tárgyak jelentősen kilengenek, a tányérok erősen zörögnek, a képek a falról leeshetnek, az utcai felsővezetékek jelentősen kilengenek, az utcán sétáló emberek és az autóban ülők is érzik a rengést”, és az 5-ös alacsonyabb fokozatára: „A legtöbben megpróbálnak elmenekülni a veszélytől, másoknak nehezére esik az egyenes mozgás, a függő tárgyak vadul himbálóznak, a legtöbb dísz leesik, tányérok, poharak, könyvek leeshetnek a polcokról, az utcán a távvezetékek oszlopai lengenek, az ablakok betörhetnek, a betonfalak megrepedhetnek, az utak meggyűrődnek, a földrengés ellen nem jól épített házak falai és oszlopai megsérülhetnek, a falakon repedések keletkeznek, a biztonsági csapok elzárják a gázvezetékeket, a vízcsövek megsérülhetnek, az áramszolgáltatás megszakadhat, a laza talajon repedések keletkeznek, a sziklafalakról a hegyekben kövek szabadulnak el.” Hát ez már elég izgalmas, nem? Mi eszerint valóban a 4-es szintet éreztük.

S ha ez még mind nem lenne elég, rábukkantam egy újabb érdekességre: ez pedig a Tokai Földrengés! (ld a következő bejegyzést!)

Okinawán és különösen a Kerama-szigetek felé eső tengerrészen decembertől áprilisig különleges szórakozás, látnivaló várja a turistákat: bálnafigyelés! Ebben az időszakban a hosszúszárnyú bálnák (angolul "púpos", azaz humpback whale: Megaptera novaeangliae) többedmagukkal az északi, jéghideg vizekről leúsznak a meleg Kuroshio-áramlat mentén a Riukiu-szigetek és a kontinens közé eső tengerekbe. A nőstények (bálnatehenek?) itt hozzák világra borjaikat; egy ilyen "apróság" 6 méter hosszú és 2 tonnát nyom! A kifejlett hosszúszárnyú bálna 16-18 méter hosszú és 30-40 tonna súlyú. Valaha intenzíven vadászták őket, számuk az 1960-as évekre 1000 alá csökkent, aztán a természetvédelmi korlátozás eredményeképpen ma már megint 18-20 ezer hosszúszárnyú bálna úszik világszerte a vizeken.

Február 21-én, egy gyönyörű vasárnap délután elhatároztuk, hogy kimegyünk megnézni ezeket a csodálatos tengeri emlősöket. Szerencsénk volt, nagyon szép idő lett a már majdnem hetek óta tartó hűvös és esős időjárás után; így amikor előzőleg szombaton lefoglaltuk a túrát, nem volt gond, biztattak minket a szélcsendes tengerrel és a kínálkozó lehetőséggel. Szombat este még fel is hívott telefonon az angolul beszélő túrakalauz lány, hogy minden rendben, másnap fél egykor várnak minket a kikötőben.

A kikötő Naha mellett, egy kis sport- és halászhajó-kikötő volt (Miegusuku), s már gyülekeztek a vendégek, amikor odaértünk. Szerencsére a mi hajónkon ("Swimmy" volt a neve) nem volt zsúfoltság, családias létszámban, úgy kb egy tucatnyian lehettünk (más hajókon 30-40 ember zsúfolódott össze).  Elláttak minket néhány jótanáccsal (biztos ami biztos, bekaptuk a Daedalont a tengeribetegség ellen), és már szálltunk is föl a kis kétemeletes yachtra. Alighogy felvettük a kötelező mentőmellényeket, már indultunk is ki a nyílt tengerre. Kifelé menet remekül láttuk, ahogy a nagy utasszállító repülőgépek landolnak a nahai repülőtéren...

Nagy sebességgel szeltük a hullámokat kb 30-40 percig. Már feltűntek, sőt elhagytuk a Keisei-szigeteket (Kamiyama-shima és társai), és egyre közeledtek a Kerama-szigetek legkeletibb tagjai, Tokashiki és Kuro-shima. Ez a tengerrész az, amely az eddigi tapasztalatok alapján a legkedveltebb a bálnák körében. Más, hosszabb túrák nyugatabbra Tokashikiről vagy Zamamiról indulnak, de akkor egy teljes napot vagy akár még többet kell rászánni, az anyagiakról nem is beszélve.

A hajón a kapitánnyal együtt négy gyakorlott kísérőnk volt, két fiú, két lány, s ők árgus szemeiket járatták a vizen körbe-körbe, hogy minél hamarabb észrevegyék a bálnát. Nem is telt sok időbe: messziről némi pára szállt fel hirtelen a vízről, a felszínre emelkedő bálna kilégzésének árulkodó nyoma. Ahogy közeledtünk, láttuk, hogy egy "bébiről" van szó, a fiatal példány élvezettel csapkodta uszonyaival a vizet, össze-vissza forgolódott, sőt ki-ki ugrált is a vízből. Elég mesze volt még, ezért fotót nem tudtunk csinálni, siettünk hát, hogy közelebbről szemrevételezhessük.

Közben más hajók is "szagot fogtak", s nagy sebességgel igyekeztek azok is utánunk. Mire odaértünk, már egyértelmű volt, hogy az anyabálna is itt van (nyilván, a még szoptatós kicsit egy évig nem hagyja magára az anyja), és együtt, párhuzamosan úsztak szép komótosan dél-délnyugat felé. Mi mentünk utánuk a hajókkal, betartva a hallgatólagos szabályt, hogy nem szabad az állatokat bekeríteni, eléjük vágni, és egymás megfigyelési esélyeit se szabad akadályozni. Még csak három hajó volt együtt, amikor a bálnák valóban nekünk produkálták magukat: néhány "szusszanás" után az anya is kivetette magát a vízből, talán hogy megnézze, kik is vagyunk valójában. Hatalmas testét több mint kétharmad részben a felszín fölé dobta, miközben félfordulatot tett meg, és hosszú melluszonyával szinte integetett nekünk, ahogy a hátával lefelé visszaesett. Kékesfekete, tengerimakokkal díszített testéről csatornákban csorgott vissza a habos tengervíz, majd óriási csobbanással világoskékre színezte a felszínt maga körül. A gyűrűk még hosszú másodpercekig forrtak a 30 tonnás test visszazuhanása nyomán. Csodálatos látvány volt! Nem ismétlődött meg többször, óriási mázlim volt, hogy sikerült lencsevégre kapnom...

A kicsi még többször bohóckodott a hajók körül, de aztán a "hivatlan" látogatók szaporodásával egyre kevésbé szívesen bukkan a felszínre a páros. Egy-két hajó otromba módon egészen rájuk mászott, mihelyt meglátta őket; szinte elgázolták őket. Nem csoda, hogy ezek a békés óriások egyre hosszabb időre merültek alá. S amikor néhány száz méterrel arrébb felbukkanva az agresszív túrahajók megint csak üldözőbe vették őket, végleg lemerültek, hoyg lerázzanak minket.

A hosszúszárnyú bálna az egyik legérdekesebb viselkedésű a sziláscetek között. Krillel (apró rákokkal) táplálkozik, amelyet gyakran több példány összehangolt vadászattal, körkörösen alulról felfelé engedett, víz alatti légbuborékhálóval terelnek össze, s a végén hatalmasra tátott szájjal kebeleznek be. A szilák az ilyenkor szájba vett óriási mennyiségű tengervízből szűrik ki az ehető táplálékot.

A hosszúszárnyú bálnák "énekükről" is híresek, ezzel kommunikálnak egymás közt az egyedek a víz alatt. Egyes turistahajók víz alatti miikrofont használnak a bálnák észlelésére és becserkészésére.

A víz fölé kiugrálás is erre a fajra a legjellemzőbb, ami talán kiváncsi természetével, intelligens társas életével függhet össze. Mindenestre ennek alapján ez a faj az egyik legkedveltebb célpontja a bálnamegfigyeléseknek, amely valóban maradandó élményt jelent.

A Suntory Boss Coffee a japán Suntory italgyártó konszern 1992-ben bevezetett márkája. Dobozolt kávéitalok tartoznak ide, amelyeket jéghidegre hűtve, vagy forrón (egyazon automatából!) lehet megvásárolni Okinawa-szerte, de egész Japánban, sőt, ahogy hallottam még Kínában és Tajvanon is!

A Suntory egyébként a legöregebb italgyártó cég Japánban, főként alkoholos italokat (sört, bort és whiskey-t) gyárt. 1899-ben alapították, központja Osakában van. A másik nagy japán alkoholos italgyártó cég a Kirin (ez sárkányt jelent, de ugyanígy hívják, csak más kanjival írják a zsiráfot is), ez a Mitsubishi konszern része. És ahogy az lenni szokott, 2009 júliusa óta a Kirin és a Suntory az egybeolvadásukról tárgyal...

2006 áprilisában a Suntory "arca" Tommy Lee Jones lett, az 1946-ban született remek amerikai színész, többek közt a "Men in Black" és a "Space Cowboys" sztárja. Jones sajátmagához hűen unott arccal bámul bele a reklámnézők képébe... A TV-reklámokban természetesen földönkívülit játszik, aki a földlakók fura szokásaival szembesül. Miközben Boss kávét iszik.

http://www.japanprobe.com/2007/09/26/10-japanese-coffee-commercials-starring-tommy-lee-jones/

Italautomaták - itt úgy hívják őket: "drinking machines"

Ez meg a kocsim belülről, Mitsubishi Pajero Mini, a kormány mellett Suntory Boss Coffee Latte

A riukiu üvegművészet mára világhírűvé vált, szépen kinőtte magát. Eredetét állítólag legalább 100 évre vezetik vissza, a Meiji-időszakba és Kínába, de igazából csak a 2. világháború után alakult ki, amikoris a teljesen elszegényedett országrész gazdaságát, az emberek megélhetését bármi áron fel kellett lendíteni. Erre a cukornád- és az ananászültetvények mellett jónak mutatkozott a rengeteg, még az amerikai katonák által eldobált kólás és sörös üveg felhasználása... Persze azért ez inkább már csak az 1972-ig tartó amerikai fennhatóság idejére, a békeidőszakra volt jellemző. De miután Okinawa visszatért Japánhoz, önálló gazdaságát és profilját szinte a semmiből kellett kialakítania, így jött létre a színes, fantáziadús okinawai üvegművészet.

A poharak, palackok és egyéb üvegtárgyak jellegzetes mintáját és alakját először a szemétüveg használata határozta meg: ezért volt mindenféle színárnyalatú, buborékokkal teli az okinawai üvegtermék. Később ebből a hibából erényt kovácsoltak: elképzelhetjük, hogy az eleinte hibás, véletlenül és rendszertelenül buborékos üvegpoharat milyen nehéz is lehet "megrendelésre" előállítani, azaz a készlet minden darabjának hasonlóképpen színesnek és "hibásnak" kell lennie. Ráadásul a minta és a forma ma már tehetséges dizájnerek munkája, sorozatgyártásban.

Az okinawai üvegtermékeket tehát a meleg, gyönyörűen egymásba olvadó természetes színek, a narancs, a sárga, a kék és a zöld jellemzik. A hagyományos poharak mellett azonban az igazi mesterek szinte minden alakzat, csendélet elkészítésével megpróbálkoznak, színes virágcsokrok, pálmafák, állatok és más figurák kerülnek ki a kezük alól.

Ez a park (Okinawai Béke Emlékpark) a 2. világháború alighanem legrettenetesebb küzdelmének, a hírhedt okinawai csata csaknem negyedmillió áldozatának állít emléket. Egy borongós, őszinek tűnő, januári délutánon látogattuk meg, és hódoltunk a hősies katonák, a feláldozott ártatlan civilek, minden emberi áldozat emlékének.

Összesen 140 ezer okinawai, 77 ezer japán, 14 ezer amerikai és körülbelül 500 brit, tajvani és koreai halott nevét vésték bele szépen elrendezett fekete gránitfalakba. A hozzátartozók az elvesztett családtag nevét és a helyét a falakon egy számítógépes adatbázisban kereshetik meg.

A falak mögött a háttérben van a Peace Memorial Museum, ahol háborús emlékek, illetve a tragédiára emlékezők hozzájárulásai vannak kiállítva.

Az épület a jellegzetes okinawai háztetőket idézi.

A falak a tenger szélén elterülő Béke-térhez (Peace Plaza) vezetnek, ahol egy örökmécses ég 1991 óta. A láng (sajnos a szélben nem lehetett látni) a Csendes-óceánt ábrázoló térkép közepéről emelkedik ki.

Az Okinawába "szúrt" lángot a Koreai-félsziget, Kína (hátul Japán), balra Tajvan, lent a Fülöp-szigetek veszik körül.

A falakhoz a rokonok okinawai szokás szerint virágot, üzenetet, ételt-italt hoznak.

Az amerikai katonák abc-be rendezett névsora: több mint 14000 halott...

Háborús emlékek egy búra alatt: torpedók, gépágyú és egy tank lánctalpa.

A múzeum bejárata.

"The Cornerstone of Peace": A park célja, hogy sose felejtsük el a háború borzalmait, és a tragédiából tanulva, a leckét minden generációnak átadva imádkozzunk a békéért.

Miután fiam és barátnője megérkeztek a 24 órás repülés után, némileg pihentek, és másnap  fogtuk magunkat és elmentünk a Ryukyu Mura nevű okinawai skanzenbe (na ez aztán a kultúrák zagyva egyvelege!). Ez tulajdonképpen egy turistáknak szóló néprajzi falu, eredeti, a Riukiu királyságból való házakkal, kézműves műhelyekkel (agyagozás, szövés-fonás, sütés-főzés, cukornád-préselés), és persze népitáncos, zenés bemutatókkal.

A telep kb egy órányira van Ginowantól, a szállásunktól. Az úthoz nagyobb autót béreltünk, mert a Pajero Mini tényleg mini (csak 4 embernek való, vagy még annyinak se). Először megálltunk a Zanpa Misakinál, Okinawa szigetének szép nyugati szirtjénél, ahol egy hatalmas agyagoroszlán őrzi a tájat...

A Ryukyu Murát két kis figura reklámozza, hogy mik ezek valójában, nem sikerült kideríteni, ősemberek vagy vademberek, esetleg tündék, fűszoknyával, hosszú füllel, jópofák.  Alighogy megérkeztünk, máris kezdődött a táncbemutató, amit azt hiszem iskolásgyerekek adtak elő, nagy lelkesedéssel, jókedvvel, népviseletbe öltözve.  Dobolás, éneklés, lábemelgetés, ugrálás, és a sanshin nevű háromhúros hangszer (mint egy bendzsó) hangja adják a vázát ennek a táncnak.

A legjobb az oroszlános tánc volt, bejött két nagy szőrös oroszlán (mindegyiket 2 ember mozgatta belülről), és egészen élethűen, ragyogó mozdulatokkal utánozták az oroszlánok viselkedését, morgását, vakaródzását, játékos hempergését. Persze közben ijesztgették a kisgyerekeket. Remek volt. Videó a Facebookon!

(http://www.facebook.com/video/video.php?v=1259529302827&ref=nf)

Utána körbesétáltunk a parkban, megnéztük a népies házakat, a különféle hagyományos paraszti munkafolyamatokat, úgy mint például a cukornádmalom bivalyhajtotta működését. Ezzel préselik ki a cukornád szárából a cukros levet, amelyet aztán főzéssel besűrítenek és barna cukrot készítenek belőle.

Petiék mindenütt hatalmas sikert arattak a gyerekek körében: "kawai-kawai" felkiáltással ("aranyos-aranyos") rohangálták körül őket, és midennáron fényképezkedni akartak az európai szőkeségekkel...

Megéheztünk, és ettünk finom "okinawa sobá"-t a bejárathoz közeli étteremben, ahol színpad is volt (meg rengeteg bolt), és miután megebédeltünk, remek műsor kerekedett megint: dobolás, lábemelgetés, füttyögés, oroszlános tánc is. Mindez az emelvényen üldögélő Riukiu királyi pár (persze csak színészek) gyönyörködtetésére. A végén még a vendégeket is bevonták a körtáncba. Jó hangulatban mentünk el.

Bár nem akkora, mint Haitin - szerencsére -, de tegnap este nálunk, Okinawán is volt földrengés! Épp az egyetemen voltam késő este, a 7-ik emeleten, amikor el kezdett lengeni az épület, rákódtak az ablakok, asztalok, több hullámban is érezhető volt a rengés, kb fél percig. Amikor hazamentem, a család mondta, hogy otthon is érezték, pedig a szalagház földszintjén lakunk.

A Japan Meteorological Agency honlapja szerint (ahol az időjárás-jelentés mellett a tájfunok előrejelzését, cunamit, miegymást lehet nézegetni), nem túl erős, 3-as szeizmikus intenzitású rengés volt este 20.13-kor. Epicentruma Okinawától keletre, a Kerama-szigeteknél volt, de 3-as erősséget mértek az okinawai Uruma városánál is, tőlünk északra. Pont arra jártunk délben kirándulni...

Az okinawai „siisaa” (oroszlán, vagy egyesek szerint oroszlán és kutya kereszteződése) szinte jelképe a szigetnek, mindenütt találkozhatunk vele. Eredetileg a gonosz szellemek elűzésére használták, s ennek a hitnek a gyökerei az okinawai mitológiába nyúlnak vissza. Legtöbbször háztetőkön (egyedül) vagy a házak kapujánál (párban) találkozhatunk vele, és feladatuk a ház lakóinak a védelme az arra ólálkodó ördögi szellemek ellen. Ha párban vannak, többnyire a bal oldalon lévőnek nyitva van a szája (ez a hím), a jobb oldalinak pedig csukva (ez a nőstény); a nyitott száj a gonosz szellemek elűzését, a csukott pedig a jó szellemek megtartását szolgálja.

Az oroszlános figura és a hozzá kapcsolódó hit valószínűleg Kínából származik, még a Riukiu királysági időkből.

A hagyományos, agyag vagy terrakotta oroszlánfigurák már meglehetősen ritkák, sokfelé ezeket a lakkozott, fényezett vagy zománcosan kiégetett, modernül festett figurák váltják fel. És persze óriási a keletje a turisták számára árult különféle siisaa-származékoknak, kulcstartóknak, mobiltelefon-függőknek, asztali és egyéb kis szobrocskáknak, a legkülönbözőbb színekben és formákban.

Hamahiga szigete (Hamahiga-jima) Okinawa középső keleti részéhez kapcsolódik, manapság autós összekötő hídon lehet átjutni rá. A kis mészkősziget csodálatos parttal, csendes, hívogató öblökkel, titokzatos kegyhelyekkel, barlangokkal és a lakott részt behálózó, szűk utcácskákkal, rakott kőfalak közé szorított régimódi házacskákkal vonzza a látogatókat. A cserepes háztetőkön pedig ott vigyáznak mindenütt a lakókra a változatos arcot öltő oroszlánok…

A Boeing CH-46 Sea Knight helikopter duplamotoros, nehéz felépítésű teher- és csapatszállító "daráló" (chopper). Hogy milyen a hangja, azt gyakran megtapasztaljuk itt Okinawán, amikor az USMC (Egyesült Államok Haditengerészete) rendszeresen röpteti őket a Kadena és a Futenma Légibázisokról, többnyire a lakott területek felett, a helyi okinawaiak "nagy" örömére...

Miután 2004 augusztusában egy ilyen helikopter repülési gyakorlat közben lezuhant az University of Okinawa egyik campusán, újult erővel zúdult fel a lakosság az amerikai katonai erők Okinawáról való kitelepítése ügyében. Szerncsére a balesetnél polgári lakos nem sérült meg (az egyetemen oktatási szünet volt), csak a helikopter személyzete sérült könnyebben.

Minden esetre aki itt él Okinawán, azt először valóban meglepi és aztán állandó benyomásként éri az amerikai katonai jelenlét, a légtér hemzseg a repülőktől, helikopterektől, amelyek a lakosság nyugalmát nem kímélve éjjel-nappal egyforma intenzitással zajonganak a levegőben...

Okinawa egyik jellegzetes, és a külföldiek számára Naha után talán legreklámozottabb része a Kadena amerikai légierőbázis mellett fekvő Mihama American Village (Chatan). Ez nem más, mint egy nagy shopping center, rengeteg divatbolttal, étteremmel, szórakozási lehetőséggel, az egész nagyjából amerikai mintára, és természetesen rengeteg eredeti amerikai márkával (Starbucks, MacDonalds, A&W, Yogurtland, Blue Seal, Tony Roma’s, etc.). Számomra kezdettől fogva nem volt túl vonzó, én Okinawára nem az amerikaiak miatt jöttem, sőt az amerikai katonai jelenlét engem kifejezetten irritál; de be kell vallanom, tegnapi látogatásunk ebben a városrészben kellemes élmény volt. Meglepett, hogy a várakozással ellentétben nem a felnyírt hajú, izompacsirta amerikai katonák uralták a terepet, hanem rengeteg divatosan öltözködő japán fiatal, párocskák néha extravagáns viseletben, és sok fiatal család kisgyerekkel, szemmel láthatóan élvezve és magukénak tudva ezt a nagy részében mégiscsak importált világot.

Miután megcsodáltuk az óriáskereket, jól belekóstoltunk a Yogurtland fincsi és állítólag egészséges, nem hizlaló fagyikölteményeibe, körbesétáltunk a boltokban, a Dragon Palace rémségesen zajos, csiricsáré szórakoztató pavilonjában (ahol Réziék a nagyon menő „purikura” játékkal lefotózták, kidekorálták és matricára nyomtatták magukat), majd kiballagtunk a „Sunset Beach”-re, ahol gyönyörűséges naplementében volt részünk. Végül a napot, stílusosan, az A&W amerikai gyorsétteremben fejeztük be.

Az egész kirándulást Poomnak, az egyetemen tengerikígyókkal foglalkozó thai PhD-hallgatónak köszönhettük.

Ma megtanultuk a hét napjainak japán neveit.

日 (Sunday) = vasárnap – Nap (Sun), egyben a „nap” kandzsija

月 (Monday) = hétfő – Hold (Moon), egyben a „hónap” kandzsija

火 (Tuesday) = kedd – Mars, egyben a „tűz” kandzsija

水 (Wednesday) = szerda – Merkúr, egyben a „víz” kandzsija

木 (Thursday) = csütörtök – Jupiter, egyben a „fa” kandzsija

金 (Friday) = péntek – Venus, egyben az „arany” kandzsija

土 (Saturday) = szombat – Saturnus, egyben a „talaj” kandzsija

Bár 1873-ban bevezették Japánba is a keresztény, pápai (gregoriánus) időszámítást, sok helyen, naptárakon, sőt hivatalos dokumentumokban is az éveket nem eszerint (2010) mutatják, hanem a mindenkori császárok uralkodási éveit számolják. 2009-ben Akihito császár 21-ik uralkodási éve volt, 2010-ben tehát a 22-ik, ezért 2010. január 8. a japán időszámítás szerint Heisei 22 január 8, ahol „Heisei” a császár örökkévaló neve lesz halála után…

Japánban a kínai (hold-)naptárat (lunar calendar) is követik, jól ismerik. Ez az Újév napját a legkisebb holdhoz, újholdhoz köti, amelynek napja minden évben változik. „2010”-ben a hold-újév február 14-re esik, innen kezdődik a Tigris éve, előtte az Ökör éve volt.

Tegnap lementünk repülőkutyákat etetni az egyetem egyik üvegházába. Ezek a repülőrókának is nevezett gyümölcsdenevérek szabadon élnek Okinawa szigetén, esténként körbe-körbe röpdösnek az egyetem parkjában, parkolójában, de még Naha város kivilágított utcáin is. Jó nagy állatok, testük 22-25 cm, szárnyfesztávolságuk eléri a 70 cm-t is. Az egyetemen egy üvegházban Masako Izawa professzorasszony, a Riukiu-szigetek neves emlősállat-kutatója tart belőlük néhány példányt,   már vagy 10 éve. Többségük szelid, fogságban született vagy balesetből behozott egyed, repülni nemigen tudnak, és a vadonba visszaengedni se lehet már őket. Naponta gyümölcsökkel, zöldségekkel etetik őket, és a társas viselkedésüket vizsgálják.

Japánban és tőle délre, azaz a kelet-ázsiai (nyugat-csendes-óceáni) szubtrópusi szigeteken összesen három repülőrókafaj, azaz tudományosan helyesebben szólva gyümölcsevődenevér-faj (Macrochiroptera) él. A riukiui gyümölcsevő-denevér (Pteropus dasymallus) délen a Yaeyama-szigetektől északra, az Osumi-szigetekhez tartozó Kuchinoerabu szigetig terjedt el; ez utóbbi előfordulás a gyümölcsevő denevérek tekintetében a legészakibb elterjedési pontok közé tartozik. Bundájának színezete többnyire sötétbarna, a nyaki részen fakó, világos nyakörv látható. A fajnak több alfaja ismert: a törzsalak (P. d. dasymallus) fordul elő északon, nagyrészt a Tokara-szigeteken (biztos adatok Nakanoshima, Tairajima, Akusekijima és Takarajima szigetekről vannak). Télen a kuchinoerabui populáció rejtett, lelassult életet él és nehéz megfigyelni. Valaha a Kyushun lévő Kagoshima város környékén is élt, de onnan már kipusztult. Ez az alfaj a legnagyobb termetű a négy japán alfaj közül.

Okinawán és a környező szigeteken a P. d. inopinatus alfaj él. Világos nyakörvét a toroktájékon néha sötét hosszanti csík választja ketté. A keletre fekvő Daito-szigeteken külön alfaj honos, a P. d. daitoensis, amelynek a nyakörve a legvilágosabb és a legszélesebb a japán alfajok közül. A legkisebb termetű alfaj, a P. d. yayeyamae a déli Sakishima-szigeteken (Miyakot is beleértve) él, ennek a nyakörvét is megszakíthatja egy sötét sáv.

A második gyümölcsevődenevér-fajt, az okinawai gyümölcsevő-denevér (P. lochoensis) 1870 óta senki sem látta, ezért feltehetően kipusztult. Mindössze két múzeumi példánya létezik, mindkettő a londoni Natural History Museum-ban. Bundájuk rövid szőrű, fekete, nyakörvük halvány.

Japánban a harmadik repülőrókafaj kizárólag a Bonin- (vagy Ogasawara-) szigeteken él (Pteropus pselaphon). Ez a faj szinte teljesen fekete, csak fedőszőrei lehetnek ezüstösek. Bundája vastag, világos nyakörve nincsen.

A Pteropus dasymallus fajnak létezik egy ötödik alfaja is, a P. d. formosus, amely Tajvanon élt (vagy él). Gyakorlatilag kipusztultnak tartják, Tajvan nagy szigetéről biztosan, de a keletre fekvő Green- (Zöld-) szigeten 2005-ben két megbízható denevérkutató két példányt figyelt meg egy fán (Cheng, H-S. & Hsu, Ch-L.: Formosan Flying Fox found on Green Island again. – International Conservation Newsletter, September 2006, 14(3): 3-4.). Huszonöt évvel ezelőtt ezen a szigeten 20 ezerre becsülték a gyümölcsevő denevérek számát; a nagy szigetről is és itt is a túlzott vadászás irtotta ki őket. A tajvani repülőróka bundája vörösesbarna színű, nyaka sárga, a lábszára szőrös, a felkarjának (szárnyának) hossza 124-141 mm, füle 20-28 mm hosszú. Sajnos a teljes élőhelyvesztés miatt a friss megfigyelés még a szakértők szerint sem jelenti azt, hogy remény lenne a tajvani repülőróka fennmaradására.

A karácsonnyal ellentétben a szilveszter (New Year’s Eve) már ünnep Japánban és Okinawán. Ebben az évben 2009. december 31 csütörtökre esett, 1-je munkaszüneti nap, de az egyetemen már hétfő délután, azaz 28-án szünet kezdődött, egészen január 4-ig, a rákövetkező hétfőig.

31-ére jellegzetes okinawai esti programot választottunk. Délen Itoman falunál építették fel a 90-es években a Peace Memorial Park-ot (Béke Emlékpark), amely a 2. világháború véres okinawai csatájának utolsó helyszínén, a Mabuni-dombon terül el. A park közepén egy templom van, benne hatalmas Buddha-szoborral, a templom körül emlékfalak az áldozatok (majd’ félmillió ember!) neveivel, és egy másik részen pedig kis vidámparkszerű terület, amit szilveszterkor 1,8 millió lámpa világít ki, fényfüggönyöket, figurákat, fákat díszítő látványossággal. Először ezen a szórakoztató részen kezdtük látogatásunkat, a szabadtéri koncert, tűzzsonglőr, virág- (liliom- és bougenvillea-) pavillon mellett vásári árusok, sütögetők, sörcsapok várták a tömegeket, jó hangulatot teremtve mindenkinek. Éjfél előtt fél órával átmentünk a templomhoz, ahol már készülődtek az évfordulóra: a toronyban meggyújtottak egy tűzkarikát, amelyet rézfúvósok kísérőzenéjével lassan leengedtek a még meggyújtatlan fáklyákkal várakozó megemlékezők közé. Miután fellobbant a földön rakott láng, mindenki meggyújtotta a fáklyáját, és lassan átsétált a tömeg (mintegy 300 ember) egy másik térre a templom mellett, ahol koncentrikus köröket formálva körbeálltak egy újabb, még alvó máglyarakást. A menetet ritmikus, szinte mágikus révületbe ejtő okinawai dobolás kísérte. Éjfél előtt pár perccel egy gyönyörű női hang kezdett énekelni, majd visszaszámlálni, és fellobbant a máglya. A körbenállók sorban mind hozzáérintették, majd eloltották fáklyáikat. Az eső lassan elkezdett cseperegni, közben szólt a japán himnusz, és a templom másik oldalán álló harangot összesen 108-szor megkongatták. A 108-as szám a japánok számára mágikus jelentésű, a fájdalom, a belső problémák, mély érzelmek felszínre hozását, kiadását, megkönnyebbülését jelenti. Az egész jelenet egyedi és megható volt, igazán különleges szilveszter. Magában hordozta a helyi specialitást, azt, hogy az okinawaiak számára milyen sokat jelent a háború borzalmainak elkerülése és a békevágy megvalósítása.

一月一日 Japanese New Year's Song

28-án délután elmentünk Ie-jima szigetére, komppal a Motobu-félsziget kikötőjéből, hogy két éjszakát töltsünk ezen a kis szigeten, alig félórányira Okinawától. Első nap délután esett az eső, és így volt 30-án reggel is, amikor visszajöttünk, de 30-án szerencsénk volt, nagyon szép idő volt, meleg napsütés és tiszta kék ég. Körbekirándultuk a szigetet (a komppal saját kocsinkat is átvittük), ami nem volt nehéz, mert a területe alig több mint 20 négyzetkilométer. Legjellemzőbb pontja a 172 méter magas Gusuku-yama hegy, ahonnan 360 fokos panoráma nyílik nemcsak a sziget házaira, cukornádföldjeire, kikötőjére és partjaira, de északon Izena-jimára, délen Minna-jimára, keleten pedig Sesoko-ra, az okinawai Motobu-félszigetre, sőt Yanbaru északi hegyeire és erdőségeire is.

A Shuri Kastély (Shuri-jo Castle) a több mint 450 évig fennálló, Kína, Japán és Korea közötti kereskedelemből prosperáló, békés óceáni hatalom, a Riukiu Királyság politikai, gazdasági és kulturális központja, egyben jelképe volt. Sho Hashi király, aki 1429-ben egyesítette az addigi törzsi hatalmakat a Riukiu Királysággá, építtette a várat, és helyezte a királyság politikai központját ide.

Sajnos a történelem folyamán (lásd alább) a kastély többször is a föld színével vált egyenlővé, s a Riukiu Királysággal együtt nyomtalanul el is tűnt volna a történelem süllyesztőjében, ha az 1920-as években néhány japán történész és archeológus nem emeli fel szavát a már bontásra előkészített épületek és egyéb értékek megőrzéséért. Egyre többen álltak az önálló kultúra felelevenítéséért küzdők mellé, végül 1925-ben a Shuri Kastélyt japán nemzeti örökséggé nyilvánították, és megkezdték helyreállítását. Sajnos a hamarosan régi pompájában tündöklő épületegyüttes nem állhatott fenn soká.

A viszontagságoknak ezzel nem ért vége, 1945-ben a 2. világháború végén az okinawai csata idején a japán honvédelem 1000 méteres alagútrendszert épített főhadiszállásul a Shuri Kastély alá, a dombba; lényegében ez lett az oka, hogy az amerikai légierő könyörtelen szőnyegbombázás célpontjául jelölte meg a kastélyt – meg is semmisítették teljesen. A háború után – ironikusan amerikai segítséggel – a Riukiu Egyetem első épületeit emelték a volt királyi kastély helyére; az egyetem azonban lassan kinőtte a területet, és Okinawa Japánhoz való visszacsatolása után új campust kapott. A japán kormány 1986-ban határozta el, hogy helyreállítja a Shuri Kastélyt, az építkezések 1989-ben kezdődtek el, s 1992-ben már részlegesen meg is nyílt a kastélypark. Jelentős lendületet adott a rekonstrukciós munkálatoknak a határozat, miszerint 2000-ben a G8-as csúcsértekezletet (a világ vezető 8 államának) bankettjét Okinawán szándékoztak tartani. A rendezvény nagyon sikeres volt, és fokozta az okinawaiak érzületét, hogy hazájuk a békés fejlődést szolgálja. A Shuri Kastélyt (annak ellenére, hogy teljes egészében hiteles másolat, szinte semmi sem, még a helyszín, a domb, a falak sem eredetiek benne) a Világörökségrészévé nyilvánították.

Az eredeti „Nemzetek Hídja” Harangot (The Bridge of Nations Bell) bronzból öntötték 1458-ban, és a Shuri-kastély központi épülete, a Seiden előtt függött. Felirata így szól: „A Riukiu Királyság gyönyörű nemzet, amely a déli tengereken Korea, Kína és Japán között fekszik. A Királyság hídként köti össze a nemzeteket kereskedő hajóival, amelyek egzotikus termékeket és kincseket szállítanak.” Ezek a szavak az óceáni királyság büszke szellemét fejezik ki. A most látható harang az elpusztult eredetinek pontos mása, amelyet az arról készült, az Okinawai Tartományi Múzeumban őrzött öntőforma alapján csináltak. A 2. világháborúban, 1945-ben az okinawai csatában a teljes Shuri Kastéllyal együtt a harang is megsemmisült, s a harangot és a hozzá tartozó épületet (haranglábat) csak 2000-ben rekonstruálták.

Okinawán a karácsony – érthető vallásos okból, hiszen itt a buddhizmus az uralkodó – nem ünnep, vagy legalábbis nem Jézus születésének ünnepe. December 24-25-26 nem munkaszüneti napok, 23-a viszont az, mert ez a császár születésnapja. A jelenlegi japán császár Akihito, a világon az egyetlen uralkodó, aki a császár (Emperor) címet viseli, a 125-ik a sorban. A japán császárok leszármazásukat i. e. 660-ig vezetik vissza, igaz, ennek a legrégebbi része inkább legenda és hagyomány, mint történelmileg igazolható tény. Mindegy, a hit szerint a Napistentől származó császárok közül a legutóbbiak Meiji (1852-1912), a 122-ik, Showa (1901-1989), a 124-ik, és az 1989-től uralkodó Akihito (szül. 1933. dec. 23-án), aki a 125-ik. Ő már nem rendelkezik tényleges politikai hatalommal, hanem a japán nép alkotmányosan elfogadott jelképét testesíti meg. Felesége, Michiko Shoda (1934–), akit 1959-ben vett el, az első polgári származású császárné. Három gyermekük közül Naruhito herceg (1960–) 1993-ban nősült, egy leánya van (Toshi hercegnő); Akishino herceg (1965–) 1990-ben, bátyja előtt nősült, két lánya (Mako hercegnő és Kako hercegnő) után végre 2006-ban fia (Hisahito herceg) született, aki tehát a trón várományosa (nagybátyja és apja után). A császár lánya, korábban Nori hercegnő (1969–) 2005-ben feleségül ment a 40 éves várostervezőhöz, Yoshiki Kurodához, s ezzel a törvény értelmében lemondott császári családtagságáról és minden jogáról, és Mrs. Sayako Kuroda néven él tovább. Foglalkozását is feladta: az egyetem elvégzése után a Yamashina Institute for Ornihtology-ban dolgozott ornitológusként a jégmadarak tanulmányozásával. Ennyit a császári családról.

A karácsony tehát Okinawán inkább üzleti fogás, a boltok – amerikai hatásra – természetesen tele vannak a Mikulással, fenyő- és karácsonyfadíszekkel, elektromos lámpafüzérekkel. Hó, szaloncukor, betlehemes jászol persze nincs, ne is keressük. Bár műhavat a gyermekek örömére az okinawai Christmas Fantasia Parkban azért előállítanak…

A mi karácsonyunk először az egyetemen zajlott, a laboratóriumi kollégák között, Magyarországról szóló Powerpoint előadással, majd magyaros partival. A menü gulyásleves, paprikáscsirke, mákosguba, otthonról hozott szaloncukor és törkölypálinka volt, nagyon ízlett mindenkinek. Mivel meglehetősen hideg volt az időjárás (kb. 12 fok), ezért a tanszék egyik szobájában hagyományos okinawai kotatsu-t rendeztünk be, ami a tatamira helyezett, futonmatraccal letakart és elektromosan fűthető alacsony asztalkát jelenti, amely alá a lábakat lehet jó melegbe bedugni. Kártyáztunk, szakéztunk, aztán éjfél felé hazamentünk aludni.

Szenteste a saját karácsonyunk családi meghittségben zajlott, karácsonyfának egy magas, elágazó dracénát vettünk, otthoni díszekkel díszítettük. A vacsora tejszínes lazac volt krumplipürével, forró tojásos borlevessel. A modern technikának köszönhetően a számítógépes skype-on még válthattunk is néhány szót az otthoniakkal.

Tokuno-shimán született és élt Shigechiyo Izumi (1865? június 29 – 1986. február 21), a világ legöregebb (legtovább élő) férfija.

Tokuno-shima az Amami-szigetek egyik tagja, Amami-O-shimától délre fekszik, Kyushu és Okinawa között félúton.

Születési dátuma némileg kétséges, de ha igaz, akkor pontosan 120 évet és 237 napot élt, többet, mint bárki más férfiember, és a második legtöbbet egyáltalán az emberek közül. Nála idősebb egyedül a világrekorder francia hölgy, Jeanne Calment (1875-1997) volt. Izumi volt a világ legtovább dolgozó ember is, összesen 98 évet volt munkában. Születési dátuma azért bizonytalan, mert anyakönyvezése nincs meg, viszont az 1871-es japán (első) népszámláláson 6 éves gyermekként regisztrálták. Munkaviszonyát 1872-ben kezdte egy cukormalomban, ahol az igásállatokat ösztökélte. Nádcukortermelő farmerként 105 éves korában, 1970-ben vonult nyugdíjba. Izumi szerette a barna cukorból készült szeszesitalt (sochu-t), és a dohányzást 70 éves korában hagyta abba. Hosszú életét – saját bevallása szerint – az isteneknek, Buddhának és a Napnak köszönhette. 142 centiméter magas volt, súlya 42,6 kiló, és 71 japán miniszterelnököt élt túl. Izumi felesége 90 évesen hunyt el.

Izumi tüdőgyulladásban halt meg 1986. február 21-én déli 12 órakor, pontosan azon a napon, amikor „riválisa”, Jeanne Calment 111-ik születésnapját ünnepelte. (A Franciaországban élő Madame Calment 122 éves korában, 1997-ben halt meg.) Izumi volt az utolsó élő ember az 1860-as évekből, és a „legöregebb élő ember” címet legtovább viselő egyén. Jeanne Calment mellett ő az egyetlen, aki bizonyítottan 120 évnél tovább élt.

Halála után a világ legöregebb embere Mamie Eva Keith amerikai asszonyság (1873-1986) lett. Miután ő is meghalt, további 20 évig mind asszonyok voltak a legtovább élő emberek, egészen 2006. december 11-éig, amikor Emiliano Mercado del Toro nevű férfi (1896-2007) lett a világ legöregebb élő embere. Az ő halála után megint asszonyok következtek. A ma élő 5 legöregebb ember is mind nő, közülük 4 japán, s a legidősebb megint okinawai: Kama Chinen, aki 1895-ben született, jelenleg 114 éves.